Zsabotyinszkij újvidéki barátja – Dohány Gyula, a jugoszláviai magyar nyelvű cionizmus „tartóoszlopa”

Bár a jugoszláviai magyar nyelvű cionizmus fontos szereplője volt, és a jobboldali cionista mozgalom kevés, magas pozícióig jutott magyar zsidó szereplői egyike is, mégsem szól még egyetlen ismeretterjesztő cikk sem Dohány Gyula életéről. Dohány 1884. március 23-án született a Torontál vármegyei Nagybecskereken, erősen asszimilált zsidó családba. Két idősebb testvére és több kistestvére volt, családi körülményei nehezek lehettek, ugyanis fiatal ügyvédként arról írt az ügyvédi kamarának, hogy bátyjaival tartják el családjukat. Budapesten jogot tanult, 1905-től ügyvédjelölt volt a fővárosban, majd ügyvédi vizsgáját követően 1910-től a Temes vármegyei Károlyfalván kezdett praxist.[1] Az első világháború alatt a temesvári katonai ügyészségen szolgált, főhadnagy-bírói rangban szerelt le. Az ügyészségen ismerkedett meg a magyarországi cionizmus egy másik, feledésbe merült figurájával, Tomaschoff Baruch-hal: ő cipelte el egy este a városban tartózkodó galíciai születésű, francia biológus és cionista szónok, Alexander Marmorek előadására. Marmorekkel annak élete végéig tartó barátságot kötött, és a szónok végérvényesen megnyerte a korábban erősen asszimiláns Dohányt a cionizmusnak.

Cionistaként először a Magyarországi Cionista Szövetség 1918. májusi országos konferenciájának előkészítő bizottsági ülésén bukkant fel, ekkor szegedi jogászként említi[2,]  egy cikk.[3,] Rivaldafényt viszont 1918. november 1-je után kapott, amikor az őszirózsás kormány kormánybiztosának, Róth Ottónak felhívására ő és Tomaschoff megalapították Temesvárott a Zsidó Nemzeti Bizottságot. Tagjaik voltak még Gábor Dezső, Simon Lajos, Jordán Viktor és Frigyes Lajos. Ilyen bizottságokból még több is követte őket az országban, és bár Kárpátalján bizonyosan hamarabb alakult egy bizottság Blank Illés vezetésével, annyi tény, hogy a lépés az országos sajtóba repítette Dohány nevét.[4] Marmorek tételeit Gábor emlékezése szerint kétezer példányban nyomtatták ki és osztották szét, ez akkoriban hihetetlen eredménynek számított, és ki is vívták a helyi neológ hitközség haragját.[5] A cionista sajtó szerint Dohány 1918 decemberének végén tárgyalt Jászi Oszkárral, az új kormány nemzetiségi miniszterével. A lapok azt állították, hogy Jászi ennek kapcsán adta ki híres – és cionista körökben mámoros örömet okozó – nyilatkozatát, miszerint a forradalmi kormány a zsidó nemzetiségi törekvéseket elismeri. Valójában ez jó pár nappal a tárgyalás állítólagos dátuma előtt megjelent. Dohány mindenesetre állítólag benyújtott egy cionista memorandumot is a kormánynak, melynek szövege csak részben ismert; a Mult és Jövő 1919 januári cikke szerint itt elsősorban a nemzetiségi területeken történt antiszemita zavargások miatt emelt panaszt, és érvelt amellett, hogy a nemzetiségként szervezkedő zsidóság segítségére szüksége lesz a kormánynak a béketárgyalások során.[6]

1919-ben (a szöveg szerint hat héttel a forradalom után; ez valójában ’18 utolsó napjaira datálja a kéziratot) könyvecskét is megjelentetett Temesváron A zsidóság nemzetiségi mozgalma címmel. A füzet azzal kezdte mondandóját, hogy nemrég még vita volt arról, van-e zsidókérdés Magyarországon, most pedig már vidéken rettegnek a zsidók. Dohány kifejtette, hogy semmi értelme finomkodni a kérdés kapcsán, érett polgárok vagyunk, ezért beszélnünk kell a kérdésről, nem szükséges várni az „atyáskodó állam” jóváhagyására. Hangvételét tekintve olyan értelemben optimista volt, hogy a zsidóság a Római Birodalom bukását is túlélte, most pedig a történelem egyszerűen ismétli önmagát. Ezt követő érdekes módon a radikalizmus (szocializmus) értékeit kezdte méltatni – ez nyilván a forradalmi időszak lenyomata. Mint érvelt, a magyar zsidóság stabil támasza volt a kapitalista Monarchiának, pedig, ha átvették volna a radikalizmus programját, most nem tartanának ott, ahol. A zsidók egyébként az élen jártak a radikalizmusban, de négy évnyi értelmetlen vérveszteség után most mégis kizsákmányolóknak, tőkéseknek látják őket. Az asszimiláció ezen kívül nem járható út, főleg a nemzetiségi területeken: a „tótok” számára a zsidók magyarok, a magyaroknak pedig nem eléggé azok. Dohány ezért a radikalizmus mellett állt ki, és azon belül akart zsidó kultúrát látni. Álláspontja elég közel került így a Bundéhoz,[7] főleg, hogy tisztázta: a cionizmus szerinte nem akar kivándorlást, akik itt születtek, azok itt leélhetik egész életüket. Végül néhány pontban bizonyos fokú zsidó elkülönülést („katasztert”), nemzetiségi öndefiníciót, demokratikus zsidó választásokat, a nemzeti zsidó élet és a hitközségek különválasztását, illetve az egész programnak állami támogatást követelt.[8] A szöveg mai szemmel olyan értelemben furcsa, hogy a Károlyi-forradalmat rövidesen váltó kommunisták egyik első dolga volt betiltani a cionizmust, később Dohány pedig a cionizmuson belül leginkább antimarxista irányzathoz, a revizionizmushoz csatlakozott – de látszik, hogy a pamflet a forradalmi hevület alkotása, és szerzője üzenetét nyilván az aktuálpolitikához igyekezett igazítani.

1919 februárjából egy szegedi előadásának összefoglalója maradt ránk a sajtóból. Mint Dohány ekkor kifejtette, a középkori gettóból felszabadult zsidóság asszimilálódni akart, „de bármennyire (…) óhajtják is a teljes (…) összeolvadást, mégis idegennek tekintik őket”. Ilyen értelemben Dohány szerint a diaszpórában elért semmilyen siker nem szolgálta valójában a zsidóság javát. „Ha valami letagadhatatlanul értékeset produkál zsidó talentum a köz javára, akkor nem azt nézik, mit adott, hanem azt, hogy ki adta.” Ennek eredménye, hogy most van egy nemzedék, amely „érzi, hogy minden munkájában, minden törekvésében van egy árnyék, amely bénítóan hat rá. Ez az árnyék a zsidó voltából vetődik reá”. Itt is kiemelte, hogy a cionisták nem akarnak elszakadni Magyarországtól, viszont egy új, öntudatos zsidó generációt akarnak kinevelni. Nem akarnak külön helyet vagy bánásmódot, csak azt a megítélést akarják, ami más nemzeteknek is jár.[9] Dohány azonban rövidesen – Tomaschoff szerint a kommün napjaiban – visszatért Jugoszláviába, hogy tovább vezesse a cionista mozgalmat.[10]

A cionizmus ekkoriban fellendülésen ment keresztül a frissen született Jugoszláv Királyságban, ám kevesebb támogatást kaptak, mint Csehszlovákiában vagy Romániában, és nemzetiségként sem ismerték el a zsidóságot. A cionista lap- és szervezetalapítások viszont kiprovokálták az asszimiláns zsidóság nemtetszését. Fischer Jákó szabadkai hitközségi elöljáró 1922. január 10-én megjelentetett vitaindító cikkében úgy gondolkodott, hogy a zsidóknak, mint magyar nevelést kapott, magyar gondolatvilágban és hazaszeretetben felnőtteknek a magyar politikai szervezkedés mellé kell állniuk. Dohány válaszában elvetette a fentieket, mondván: így az állam által preferált, más irányzatot (cionizmus) követő hittestvéreikkel kerülnének szembe. „Dohány azzal érvelt, hogy egy ilyen, amúgy is kiélezett és feszült helyzetben a zsidóságot a hatalom, a szláv többség részéről egyaránt nem csak zsidósága, hanem magyar zsidósága miatt is támadni fogják, ezért a legcélszerűbb számára a cionizmus talaján álló önálló politizálás” – foglalja össze a cikket Dévavári Zoltán történész.[11]

Jugoszláviában ekkor minden cionista remény ellenére számos antiszemita atrocitás is történt. „Mi, vajdasági zsidók tehetetlenül és némán viseljük az időről időre a helyi sajtóban megismétlődő sértéseket. Gyengén és szervezetlenül némán tűrjük a hivatalos üldöztetést és a zsidó családok tömeges elűzését otthonaikból” – panaszkodott 1922-ben a Jüdisches Volksblatt hasábjain.[12] Dohány egy évvel később, az Újvidéken megjelenő Haivri cionista folyóirat hasábjain a német fajelméletről írt. Megdöbbentő éleslátással arra jutott, hogy a német fajelmélet maga alá fogja gyűrni az összes többi európai nacionalizmust, és hogy a „zsidógyilkos nemzeti szocialisták” terve a gettósítás, majd „minden ott élő zsidó ártalmatlanná [tevése]”. Ennek a cikkének érvelése már határozottan konzervatívabb, mint 1919-es pamfletéé. Mint érvel, a német fajelmélet egy erkölcsi alapjaitól megfosztott, kiüresedett Európában jutott vezető szerepre. „A népek nagy kultúrközössége, emberi és nemzeti jogok, egyenlőség, testvériség, szabadság, világbéke, üres ábránddá lett.” Mivel ezek az eszmék megbuktak, semmi más nem maradt, „csak a mózesi törvényei és etikai elvek gránitalapja”. A baloldal nem megoldás, mert „lépésről lépésre hátrál a bolseviki kudarc”, dacára annak, hogy a munkásnyomoron csak „a mózesi kategorikus imperativus, a »hat napon át dolgozzál, a hetediken pihenj meg« segít”. A liberalizmus, a szocializmus és a hazafiságát hangoztató asszimiláció mind-mind megbuktak az antiszemitizmussal szemben, mely erősebb, mint valaha. Dohány szerint így nincsen más megoldás, mint zsidónak lenni, „a receptek nem váltak be”.[13] Újvidék lassacskán a (magyar nyelvű) cionisták jugoszláviai központja lett, így 1928-tól praxisát ide költöztette. Cikkeiből kiderül, hogy széles olvasottságú ember volt, egy helyütt például az indiai kultúrát és Gandhi mozgalmát mutatja be, párhuzamot vonva a zsidó nép és az indiai nép britellenes függetlenségi harca között,[14] máshol pedig a tudományos antiszemitizmus prókátorainak pszichológiai, lélektani elemzését próbálta adni.[15]