Éppen száz éve, 1925. július 1-jén hozta le a Zsidó Szemle cionista lap az alábbi cikket. A cikkben szereplő főrabbi Grosszmann Zsigmond (1880-1945), a cikk végén szereplő kántor pedig a híres, lengyel származású Dohány utcai főkántor, Lineczky Bernát.
Finom, halk muzsika szivárog be a közelből a Rabbihivatal előszobájába, ahol többedmagammal várakozom. Az egyik sarokban magányos férfi botjával ró köröket a padlón, mellettem kis család, apa, anya, gyermekkel várja az ajtó nyílását, hogy a főrabbi elé járulhasson. De a muzsika hangja erősödik, elönti a szobát s a nyomában hatalmas tenorének zeng be a nyitott ablakon keresztül, és a művészi ének áhítatot rajzol a várakozók arcára. “Ezek visszatérő zsidók” – súgja felém a Hivatal érkező altisztje, és én most felfedezem rajtuk az izgatottságát lázát, egy régi emlék tüzét, amely újból visszahívta őket az idegen hit rideg birodalmából a zsidó vallás melegebb, tisztább tájai felé. A zongora hangjai elvesznek a nyíló ajtó zörejében és a kis család az utolsó akkordok finom hangulatában vonul be a főrabbi karosszéke elé.
Nem mertem anyám szemébe nézni…
A szobára most csend borul és szinte bántóan hangos az a kérdés, amellyel a szemben ülő úrhoz fordulok. “Milyen ügyben tetszik járni?” Egy pillantást a megváltozott arckifejezésre, és belátom, milyen tapintatlan voltam. De már késő. Megkínál maga mellett egy székkel és talán abban a hitben, hogy én is visszatérő zsidó vagyok, mint gyóntató pap előtt, töredelmes őszinteséggel ezt vallja: Kerületi mérnök vagyok. A háború derekán jutottam ebbe az állásba. Feljebbvalóim, jóakaróim, karrierem érdekében állandóan zaklattak. “Térj ki, ez nálad feltétele az előre haladásnak, a sikernek, a jobb jövőnek”. Nem tettem magamért, de nem tettem édesanyámért sem, akit házamba fogadtam. Remegtem attól a gondolattól, hogy vallásos lelkű, hű zsidó tradícióban nevelkedett édesanyám elé egy napon azzal kell odaállnom: “Anyám, én nem vagyok zsidó”. És amit nem tettem meg hosszú esztendők állandó zaklatása, szorongatása alatt, azt sajnos megtettem az élet kényszerének, a kenyérszerzésnek engedelmeskedve. A kommün utáni idők zsidóellenes atmoszféráját kell csak felidéznem, hogy elmondjam, mi vitt rá a kitérésre. Hivatalos felszólítást kaptam, térjek ki, mert különben kommunista vád címén azonnal felfüggesztenek. Nem látván más kivezető utat e kényszerhelyzetből, kitértem, de a szívemben zsidó maradtam. Lelkileg mégis teljesen meghasonlottam. Édesanyámnak nem mertem feltárni életem ez örök szégyenét és így az utolsó időben nem volt már bátorságom az ő tiszta, meleg anyai szemeibe tekinteni. Most itt vagyok a tragédia katarzisának tisztult lelkületével, hogy újból zsidó lehessek, igazibb, jobb, hűségesebb mint voltam.
Látszott rajta, hogy amit mond, őszintén mondja, szívéből, lelkéből hiszi. Nagy lelki válságok árnyai színezték át szavait, de vallomásán már végigáradtak a felszabadultság, az újjászületés érzései.
Apák, anyák, családok…
Beszélgetésünknek a rabbi-szobából kilépő család búcsúzása vetett véget. Boldogok voltak. Örültek, hogy ismét a régi emberek. Szenvedésben, elnyomásban bár, de zsidók. Arcuk tüzes színekben ég, ez a házaspár olyan volt, mint egy induló élet két bajnoka. Valóban egy új, tisztább élet diadalmas érzésével hagyták ott a Rabbihivatal küszöbét.
Végül én is bejutottam Grosszmann dr. rabbi úrhoz. Ő fogadja a zsidósághoz visszatérőket. Így emlékezett meg róluk: “Az a kitérési járvány, amely a kurzus első napjaiban oly sűrű rendeket vágott a zsidóság soraiban, hála Isten teljesen elcsendesedett. A kitérőknek száma a normálisnál alacsonyabb nívóra szállott alá. Ezzel szemben visszatérők mind gyakrabban keresnek fel bennünket. Fiatalok, öregek, családok, szegények, gazdagok jönnek, megbánva hűtlenségüket, hogy újból felvételt nyerjenek a zsidó vallásba. Tisztult lélekkel, tragikus bűnbánással teszik meg vallomásukat, amelyben a zsidósághoz visszatérő akaratuk nyilvánul meg. Mi természetesen, ha megtérésük őszinte, szívesen fogadjuk őket. Újabban különösen sokan jelentkeznek. Ezt az örvendetes folyamatot egyes rosszakaratú emberek, a zsidóság ellenségei, úgy akarják megakadályozni, hogy széltében híresztelik, mintha a zsidósághoz való visszatérés pénzbe, nagy költségbe kerülne. Most ezt hivatalosan is megcáfolom, a visszatérés teljesen díjtalan.”
Mikor elváltam Grosszmann doktortól, az előszobában újból megfogott a finom, halk muzsika, amelybe most már ércesen szólt bele egy zengő tenorhang. A lépcsőházban mindent megtudtam. Egy kis díszes tábla hirdette: Oberkantor, Bernhard Linecky.
A szerző
