Tegnap este elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy eleget tettem egy vacsorameghívásnak a „Belpest” izraeli megfelelőjénél.
Nagyon hamar kiderült, hogy azok, akik mellettem majszolják a Waldorf salátát, egy alternatív univerzumban élnek.
Egy olyan világegyetemben, ahol a főgonosz nem egy atombombát lóbáló vallási fanatikus, hanem egy demokratikusan megválasztott miniszterelnök.
Egy olyan szimulákrum-valóságban, ahol az ellenség nem a tömeggyilkos, nőket megerőszakoló, csecsemő-mészáros Hamasz, hanem azok a polgártársak, akik jelentős többségükben a fent említett politikusra szavaztak.
Sokadik alkalommal, szabad és független választásokon.
Ebben az alternatív világban a legfontosabb cél nem a győzelem egy egzisztenciális háborúban amit hét irányból kényszerítettek ránk.
Neeeeeem.
A legfontosabb cél a politikai hatalom megszerzése és egy zajos és erőszakos kisebbség világnézetének a rákényszerítese az elektorátus vonakodó 90%-ra – erővel, ha kell, erőszakkal.
Mindez valójában nem lepett meg.
Az a fajta monomániás negatív személyi kultusz sem, ami az ideológia és a megfontolásra érdemes alternatívák helyét foglalta el a gondolkodásukban.
Az sem, hogy az agymosásban némiképp össze is mentek a dolgok, és relatíve értelmes, több diplomával élő érzelmiségiek teljesen elveszették a koherens érvelés képességét.
Ami meglepett, az a déjà vu érzese volt.
Hol is találkoztam ezekkel a nézetekkel Gázával, Libanonnal, Iránnal kapcsolatban?
A nemzetközi szélsőjobb portáljain és a vegytiszta nácik gyűlölettől fröcsögő antiszemita kommentjeiben a videóim, bejegyzéseim alatt.
Ennyit a „beltelavivi” haladárokról.
A probléma azonban korántsem helyspecifikus hanem egy világjelenség.
A progresszió balszárnya és a fasiszta szélsőjobb, egymás elől menekülve, ugyanott kötöttek ki.
A szerző
