Lapunk szellemi elődje, a cionista Zsidó Szemle éppen száz éve, 1925. október 1-én a következő cikket közölte az ungvári héber iskola alapításáról (részlet):
Szept. hó 22-én az ungvári cionista zsidóság nagy ünnepet ült. E napon helyezték el az építendő héber iskola alapkövét, amely a héber kultúra diadalmas előretörésének egy újabb kilométert jelző köve. Az ünnepségről kiküldött munkatársunk az alábbiakban számol be: (…) Szerény Béla felolvasta a kassai, beregszászi, huszti, munkácsi, eperjesi és pozsonyi zsidó nemzeti egyesületek üdvözlő táviratait, továbbá az országos cionista végrehajtó bizottság táviratát, amely felhatalmazta őt arra, hogy az országos szervezet szerencsekívánságait tolmácsolja az alapkő letételéhez. (…) A szónok annak a reményének ad kifejezést, hogy a lehelyezett alapkőből nem csak egy szerény épület, hanem egy hatalmas héber intézmény fog kifejlődni.
Benedikt Alfréd, a Kadimah cserkészek nevében beszél: az építendő ház a zsidó ifjúság otthona is lesz. Amit a szülők elmulasztottak az ifjúságnál, azt ők e házban akarják utána pótolni, hogy derék, becsületes, gerinces, héberül beszélő és a zsidó történelmet ismerő generáció fejlődjön ki belőle.
Weingarten Sámuel héberül beszélt. Szárnyaló szavaival a héber iskola és kultúra jelentőségét méltatta. Minden újabb akció a héber kultúra terén felér egy új világ megteremtésével, miként ezt a Talmud is tanítja: “Aki megment egy lelket, mintha az egész világot mentené meg”. Már pedig a héber iskola által számos lelket mentünk meg az asszimilációtól.
Azután Guttman Mór, az Országos Héber Iskolaegylet elnöke emelkedett szólásra:
“Keresem azoka, akik félnapokon keresztül bűnbánó imákat rebesgettek, de nincsenek itt. Keresem azokat, akik a gálut szenvedésein keseregnek, kik a szent ország felépítéséért s a szent ország megváltásáért krokodilus-könnyeket hullatnak, de ezek sem jöttek el. Keresem a zsidó gazdagokat, akik minden idegen templom felépítésére adakoznak, s mindenütt ott vannak, ahol nincs is rájuk szükség, de nem találom őket itten. Ők ott vannak a kártyatermekben, vagy a pénzes fiókok mögött, hogy isten ments ne károsodjanak valamiképpen. Nem baj! Itt vannak a mi ifjaink, akiknek építünk. Ezek a mi vigaszunk, a mi jövőnk. A zsidó nép jövője általuk biztosítva van. Ezek nemcsak már akarni is tudnak, hanem cselekedni is. És lássatok csodát. Néhány lelkes ember és ez az ifjúság merészen neki vág a súlyos feladatnak, s oltárt emel a héber kultúrának! Mialatt más zsidók közömbösen vagy akár ellenségeskedve haladnak el e mű mellett, addig ők nem sajnálnak pénzáldozatot, nem kimélnek fáradtságot s időt és mint szorgalmas méhek, téglát téglára hordanak, hogy felépítsék gyermekeinknek a mentsvárat. Ma még kinevetik őket, de nemsokára talán már holnap hálás lesz nekik a jövő, amiért segítettek megmenteni a zsidó ifjúságot. S azon szülőnek, akik húzódozott a héber iskola felépítésétől, gyermeke joggal szemére vetheti: nektek nem volt részetek szentélyünk felépítésében! (…)
Az egész esemény után a közönség a Hatikvah-t énekelte, melynek befejezése után a közönség lelkes hangulatban szétoszlott.
—
Eddig a Zsidó Szemle cikkének részlete.
Az ungvári zsidó diákokról ugyan nem maradt felvétel, de a munkácsi héber gimnázium hallgatóiról maradt egy hangos felvétel, amin éppen a későbbi izraeli himnuszt, a Hatikvát éneklik. A felvétel ma a Jad Vasem állandó kiállításának része. A munkácsi diákok többségét, akár csak az ungváriakat, 1944-ben Auschwitzba deportálták és meggyilkolták.
Emlékükből fakadjon áldás!
A szerző
