Reálpolitika vagy irracionalitás?

A közbeszédben folyamatos vita tárgya az Iráni Iszlám Köztársaság döntéshozatali mechanizmusának természete. Racionális vagy irracionális?

Mielőtt bárki belém kötne, nem, nem vagyok iranista, de jól ismerem a 19. századi közel-keleti folyamatokat, és meggyőződésem, hogy a válasz ebben az időszakban keresendő.

Véleményem szerint, az iráni vezetés egy mélyen gyökerező, machiavellista alapokon nyugvó pragmatizmust követ, amelyet jelentős mértékben formáltak a 19. század közepétől datálható európai katonai és közigazgatási modellek. Mivel a nagyhatalmak és ezzel együtt az európai eszmeáramlatok századokon át igen markánsan jelen voltak a régióban, nincs olyan óriási szakadék az európai és a közel-keleti elit gondolkodásmódja között, mint ahogy véljük.

Az iráni stratégiai gondolkodás európaizálódását pont az Orosz és a Brit Birodalom iráni expanziós törekvései tették szükségszerűvé.

Ez a kétoldalú nyomás kényszerítette ki azt a felismerést, hogy a hagyományos perzsa államszervezet és hadviselés képtelen ellenállni a nyugati technológiának, ezért modernizálni kell.

Hogyan? Európai módra, mint ahogy azt az Oszmán Birodalom is tette.

Európai mintára alapult meg az első egyetemük, a Dar al-Funun, ahol nagyon tudatosan osztrák tiszteket és tudósokat alkalmaztak oktatónak, mert ők voltak azok, akiknek nem voltak gyarmatosító törekvéseik a régióban.

Az itt végzett iráni elit már nem vallási dogmákban, hanem államhatalomban, mérnöki pontosságban és geopolitikai egyensúlyban gondolkodott.

A 19. századi iráni vezetők realizmusárat talán Nászer ad-Din sah a legjobb példa, aki a feljegyzéseiben elismerte, hogy bár gyűlöli az európai hatalmak beavatkozását, kénytelen a lehető legtöbb előnyt kicsikarni belőlük az ország túlélése érdekében. A nyugati tudás felhasználása a nyugati dominancia ellen az iráni reálpolitika egyik alapkövévé vált.

Reza sah felismerte, hogy egy egységes és erős államhoz modern, európai típusú tisztikarra van szükség. Ennek érdekében tisztek ezreit küldték francia, brit és német katonai akadémiákra, amelyek döntő befolyást gyakoroltak az iráni tiszti elit világképére.

Ez a racionalitás az 1979-es iszlám forradalom után sem tűnt el, csak új retorikai csomagolást kapott. Az iráni politikai gondolkodás leginkább félreértett, de legfontosabb eleme a maslahat, a célszerűség elvének intézményesítése. Ez a fogalom az iráni államszervezetben azt a funkciót tölti be, mint az európai politikai elméletben a raison d’état.

Az iráni katonai doktrína egyik alapeleme retorikailag a Koránra vezethető vissza, amely szerint a hit és az állhatatosság többszörösére növeli egy katona erejét. (8:65: „Ha akad köztük húsz állhatatos, azok kétszáz fölött is győzelmet aratnak, és ha akad köztük száz, akkor azok ezer hitetlen felett is győzelmet aratnak, mivel olyan nép ez, amely nem ért semmit.) Alapvetően ez racionális elv, a Vietnam-szindróma iráni megfelelője. A cél nem az ellenség teljes megsemmisítése, hanem a győzelem árának olyan magasra emelése, amit a nyugati társadalmak már nem hajlandóak megfizetni. Pont ezzel operálnak most is a Perzsa-öböl lángra gyújtásával. Egyébként ez sem új jelenség.

Amikor pedig az állítom, hogy az iráni vezetők machiavellisták, több szempontból sem állok messze a valóságtól. Niccolò Machiavelli művének megírásához bizonyítottan használta a bagdadi Sirr al-Asrar című munkát, amit Secretum Secretorum címmel latinra fordítottak.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy az iráni vezetők machiavellisták, valójában egy olyan körforgást írunk le, amelyben a reálpolitikai elvek részben az iszlám keletről kerültek Európába, majd a 19. és 20. században az európai katonai iskolák közvetítésével tértek vissza Iránba.

Véleményem szerint az iráni stratégiai gondolkodás fő jellemzői a 19. századi Dar al-Funun óta állandóak, amelyeket sokkal inkább a technokrata realizmus, a rendszer-prioritás, az aszimmetrikus elrettentés és a machiavellista hatalommegosztás jellemez, mint a síita teokratikus elvek.

Hogy ezek után mi várható az iráni-izraeli háború kimenetelével kapcsolatban?

Talán nem egy apokaliptikus végkifejlet a legvalószínűbb, hanem egy olyan pont elérése, ahol az iráni vezetés felismerve, hogy a támadókapacitásuk nagyrészét elveszítették, a rendszer fennmaradása érdekében hajlandó lesz súlyos kompromisszumra, amelyet belföldön ismét „hősi rugalmasságként” vagy a nemzet védelmeként fognak keretezni.

Mint ahogy a Nyugat is kénytelen lesz visszavonulni és egyezséget kötni Teheránnal, mielőtt az olajárak egekbe szökése bedöntené a gazdaságaikat és Washingtonban elkezdődne a szavazatvesztés.

Persze ezt a kalkulációt az orosz és kínai célok bőven felülírhatják, amivel ebben a cikkben nem számoltunk.

(Akit érdekel, egy kis pontosítás a Secretum Secretorumról. A Kitāb sirr al-asrār egy apokrif levél, amelyben Arisztotelész tanácsokat ad tanítványának, Nagy Sándornak az állam fenntartásáról. Eredetileg a 9. századi Szíriában íródott szöveget egy évszázaddal később Bagdadban átdolgozták, majd először latinra fordították a Titkok titka címmel, később pedig népnyelvekre is, így vált rendkívül népszerű könyvvé a késő középkori és kora reneszánsz Európában. De ebből a kis szösszenetből is remekül látszik a kultúrák közötti elő kapcsolat és körforgás.)