Egyes nemzetközi civil szervezetek mára látványosan eltávolodtak attól a szereptől, amelyre hivatkozva erkölcsi tekintélyt követelnek maguknak. A hagyományos emberi jogi érdekképviselet helyét egyre inkább egy önmagát igazoló, saját mércéit saját maga által meghatározó intézményi világ veszi át.
Ezek a szervezetek nem pusztán jogsértéseket vizsgálnak, hanem mind gyakrabban saját politikai és ideológiai előfeltevéseik szerint döntik el, mit tekintenek jogsértésnek, milyen fogalmi keretben értelmezik az eseményeket, és milyen bizonyítéki mércét alkalmaznak. Ez különösen élesen látszik az Izraellel szembeni állásfoglalásaikban. Az a következetes egyoldalúság, amellyel Izraelt a nemzetközi jog, az emberi jogok és a humanitárius felelősség szinte kizárólagos vádlottjaként kezelik, miközben a terrorszervezetek, diktatúrák és fegyveres milíciák felelősségét gyakran elkenik, relativizálják vagy másodlagos kérdéssé tompítják, világosan jelzi: itt már nem pártatlan jogvédelmi munkáról, hanem politikailag befolyásolt narratívagyártásról van szó.
A probléma nem csupán az, hogy ezek az NGO-k elfogultak. Hanem az, hogy elfogultságukat szakmai tekintélynek, jogi elemzésnek és erkölcsi ítéletnek álcázzák. Jelentéseikben a kialakult jogi fogalmakat, például a diszkriminációval, rasszizmussal vagy antiszemitizmussal kapcsolatos meghatározásokat gyakran belső ideológiai szempontok alapján újra értelmezik, nem pedig a széles körben elfogadott nemzetközi irányelvek szerint használják.
Ugyanez a zártság jelenik meg akkor is, amikor saját munkatársaik panaszait olyan belső eljárásokban kezelik, amelyekből hiányzik a független felülvizsgálat és a valódi elszámoltathatóság. Különösen súlyos ellentmondás, hogy miközben ezek a szervezetek kormányoktól, államoktól és intézményektől átláthatóságot, felelősségvállalást és külső ellenőrzést követelnek, saját belső problémáikat gyakran átláthatatlan, önvédelmi logika szerint működő mechanizmusokkal kezelik. Zsidó munkatársak beszámolói szerint az antiszemitizmussal kapcsolatos aggályaikat nem ritkán házon belül kidolgozott, szűkített vagy politikailag kényelmes kritériumok alapján minősítették, mintha az antiszemitizmus csak addig volna komolyan veendő, amíg nem zavarja az Izrael-ellenes intézményi konszenzust. Ez már nem egyszerű módszertani hiba, és nem is néhány túlmozgásos aktivista szerencsétlen kisiklása. Ez hitelességi válság.
Amikor magukat pártatlannak nevező szervezetek Izraellel szemben politikailag terhelt mércéket alkalmaznak, belső antiszemitizmus-vádakat elkennek, saját előítéleteiket pedig szakmai jelentésekbe csomagolják, akkor nem az emberi jogok védelmét szolgálják, hanem azok nyelvét használják fel ideológiai célokra.
A jogvédelem ott kezdődik, hogy ugyanazt a mércét alkalmazzuk mindenkire. Ha ez a mérce Izrael esetében hirtelen megváltozik, ha a bizonyíték helyét narratíva, a pártatlanság helyét politikai ösztön, az elszámoltathatóság helyét pedig intézményi önvédelem veszi át, akkor nem civil bátorságról beszélünk, hanem jogvédelemnek álcázott, ideológiai motivációjú visszaélésről.
A témában a brit Antiszemitizmus- és társadalmi kohézió ügyi Királyi Bizottság számára készített jelentés ITT olvasható.
A szerző
