Szulim Weisblat tfilinje Bergen-Belsenből
Auschwitz felszabadításának 80. évfordulójára emlékezve közöljük Amram Deutsch történetét, aki minden reggel a barakkja alatt felvette a tfilint és elmondta a Semát.
Az Aish.comon megjelent írás fordítása
Auschwitz felszabadításának 80. évfordulójára emlékezve közöljük Amram Deutsch történetét, aki minden reggel a barakkja alatt felvette a tfilint és elmondta a Semát.
1945-ben, Bergen-Belsenben, a 19 éves Amram Deutsch minden reggel azért kockáztatta az életét, hogy a barakkja alatt, a névsorolvasás előtt felvehesse a tfilint és elmondja a Semát.
Mivel tudta, hogy az élete így is, úgy is veszélyben van, úgy döntött, megéri a kockázatot, hogy teljesítse ezt a micvát. „El sem akartam hinni, hogy lehetőségem van rá, még ha tudtam is, hogy az életembe kerülhet. Nagyon szerencsések voltunk, hogy nem kaptak el minket.”
Hogy hogyan jutott imaszíjakhoz egy koncentrációs táborban, az része annak a hihetetlen történetnek, hogy Deutsch hogyan élte túl a poklot.
Ő és a többi fogoly úgy aludtak, mint a szardíniák, emeletes priccsekre zsúfoltan. Hogy elviseljék a téli hideget, egy testként szorosan összebújtak, egymás melegében osztozva. Az egyik ágytársa suttogva mondta el neki: „Amram, elárulok neked egy titkot. A barakkok alatt van egy pár tfilin. Két percünk van rá, hogy elmondjuk a Semát és visszategyük a tfilint.”
A kápók nézték át a poggyászokat, és eltették az értékeket, mint a tfilineket, imakönyveket, aranyat és órákat.
A rabokat felügyelő kápó a háború előtt Amram ágytársának családi barátja volt. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően az ágytárs hozzáférhetett a tfilinhez.
Hogyan lehetett egy kápónak tfilinje egy koncentrációs táborban? Deutsch elmagyarázta, hogy amikor új transzportok érkeztek, a kápók kutathatták át a csomagokat, és elrejthettek értékes tárgyakat – például tfilint, imakönyveket, aranyat és órákat. Az egyik legbiztosabb rejtekhely a karanténterület volt, amely tele volt betegségekkel.
A kápó, aki szintén a barakkok alatt vette fel a tfilint, elmagyarázta a fiataloknak, hogyan kövessék a példáját anélkül, hogy bárki rajtakapná őket imádkozás közben. Amramnak és ágytársának még azelőtt kellett felkelniük, hogy a többiek felébredtek volna, és úgy kellett tenniük, mintha a kinti latrinára mennének. „Az ágytársam ment először; adtam neki három-négy percet. Amikor visszatért, én hagytam el az priccset, hogy felvegyem a tfilint” – mesélte Deutsch.
Bergen-Belsenben tipikus német hatékonysággal minden perc pontosan be volt osztva. A rabok soha nem vetkőztek le és nem vették le a cipőjüket alváshoz. Reggel ébresztés után mindössze két percük volt, hogy elmenjenek a latrinára, mielőtt megkezdődött a névsorolvasás és a munka.
A súlyosan túlzsúfolt koncentrációs tábor egy verem volt, tele halott és haldokló foglyokkal, akiket az éhezés, a tífusz és más betegségek gyötörtek. „Meg kell érteni, mit jelent, hogy kijöttem a pokolból, és beszélhetek róla” – mondta a 92 éves holokauszt-túlélő, aki Los Angelesben élt, amikor az Aish.com-nak adott interjút.
A német megszállás
Elie Wiesel unokatestvéreként Deutsch vallásos családban nőtt fel, tizenegy testvér közül hetedikként, Máramarosszigeten, Erdélyben, ami akkor Románia része volt. 1939-ben, 14 évesen még nem érzékelte, hogy „lángokban áll a világ.” Családja és szomszédai viszonylagos elszigeteltségben éltek, rádió, telefon és villamosság nélkül.
„Hitler 1944 áprilisában, a Pészah utáni napon szállta meg Erdélyt. Addig fogalmam sem volt arról, hogy zsidókat ölnek meg” – meséli Deutsch. „Minden munkaképes férfinak el kellett hagynia az otthonát, anélkül, hogy az okát tudtuk volna. Így jöttünk rá, hogy a németek megszálltak minket.”
Az összes zsidó házat eltorlaszolták. Ismét a gettóba vittek minket.
„Nem sejtettük, hogy néhány nappal később az egész családot a gettóba viszik. Öt hét elteltével visszarendeltek minket az otthonunkba, de amikor megérkeztünk, láttuk, hogy az összes zsidó ház ajtaját beszögellték. Ismét a gettóba vittek minket, ahol az emberek sírtak. Nem volt élelmük, és kegyetlenül bántak velük.”
Májusban kiürítették a gettót, és a zsidókat marhavagonokba zsúfolták, amikben csak állni lehetett. Deutsch becslése szerint körülbelül 130 felnőttet és gyereket préseltek be az ő sötét, ablaktalan vagonjába.
Az idősek elájultak. A csecsemők megfulladtak a bűztől.
A kétségek között őrlődő utasoknak négy és fél napig nem volt sem élelmük, sem vizük, csak két nagy hordó, amely árnyékszékként szolgált. Az idősek elájultak. A csecsemők megfulladtak a bűztől. Ez a borzalmas emlék mind a mai napig kísérti Deutschot. „Amikor ma sírást hallok, a bensőmet mardossa.”
Az út sötétsége – amelyben nem tudták, nappal van-e vagy éjszaka – előrevetítette a rájuk váró borzalmakat.
Sötétségben élni
A vonat Auschwitzba érkezett, ahol az újonnan érkezőket vakító fény fogadta. Senki sem mondta meg nekik, hova tartanak vagy miért. A sötétségben éltek, nem tudva, mi vár rájuk. Csodálkoztak a kéményeken, amelyeket láttak – talán gyárak? A vonaton lévők szétszóródtak és eltűntek, anélkül, hogy búcsút mondhattak volna egymásnak.
A második napon Deutsch és társai tanakodni kezdtek a sorsukon. Akkor tudta meg, hogy szüleit és húgát a gázkamrában meggyilkolták. Másnap Auschwitzban meglátta 16 éves öccsét, Srulit, de alig ismerte fel, mert mindenkinek lenyírták a haját. Sruli két nappal később eltűnt.
„Minden nap halottakat lehetett látni a kerítések körül. Nem akartak tovább élni. A németek azt mondták, hogy Auschwitzból senki sem távozik, csak a kéményen keresztül.”
Miután kilenc napig hiába próbálta megfejteni, mivégre van ott, Deutschot a Buna-Monowitz kényszermunkatáborba küldték, amely Auschwitz egyik melléktábora volt. Hat hónapig borbélyként dolgozott, a foglyok haját nyírta, hogy gátolják a tetvek terjedését a táborban. Ezért külön adag levest és kenyeret kapott, ami segített a túlélésben.
„Kilencévesen lettem borbély. Anyám megkért, hogy vágjam le az öcsém haját kézi hajnyíróval. Így lett belőlem borbély.”
Eközben az orosz csapatok harcoltak a németekkel. 1945 januárjában a németek kiürítették a tábort, és három napon át tartó halálmenetre kényszerítették a Buna foglyait a fagyos hidegben.
Végül a Berlin északi részén található Sachsenhausen-Oranienburg koncentrációs táborba érkeztek. Onnan a németek kiválogatták a munkaképes rabokat, és egy nyitott teherkocsikból álló vonaton két napos útra vitték őket. Ahogy Deutsch visszaemlékezik: „havat ettünk, úgy éltük túl.” Mivel csak vékony egyenruhát viseltek, a foglyok fele megfagyott a vonaton.
Úgy döntöttünk, hogy a barakkokban a halott testek közé fekszünk. Így éltük túl.
A rabokat visszavitték Bergen-Belsenbe. „Amikor két és fél nap nyitott teherkocsiban való utazás után beléptünk, ráébredtünk, hogy nincs ott élet. Ezért nevezték haláltábornak. A túlélők azon dolgoztak, hogy felszedjék az utcán heverő holttesteket.”
„Senki sem volt az őrtornyokban. A tábort lezárták. Úgy döntöttünk, hogy a barakkokban a halott testek közé fekszünk. Így éltük túl.”
29 kilós élő csontváz
A szövetségesek 1945. április 12-én felszabadították Bergen-Belsent. Deutsch mindössze 29 kilóra fogyott, és félájult állapotban volt.
A brit katonák egy katolikus kórházba küldték a közeli Celle városában, ahol 4 és fél hónapig ápolták. Az apácák levették és elégették a tetvekkel teli ruháit. Testét vastagon borította a mocsok, amelyet hetekbe telt lemosni – langyos fürdővízben áztatták, míg lassan megtisztult.
„Egy teljes évig nem zuhanyoztunk. Amikor esett az eső, leráztunk magunkról néhány tetvet. Az emberek nem értik, milyen az, hogy átéltem a második világháborút, és beszélhetek róla. Néhányunknak még cipője sem volt, rongyokat tekertünk a lábunkra.”
Lassan erőre kapott. Négy és fél hónap után elhagyta a kórházat, de nem tudta, hová mehetne. Végül visszatért Bergen-Belsenbe, miután megtudta, hogy unokatestvére, Lili, a női táborban van. Az ottani laktanyában lakott. 1946. január 1-jén összeházasodtak, és az egész tábor a násznépük volt.
Lányuk, Mindy, a menekülttáborban született, ahol a család az 1949-es, Amerikába való kivándorlásáig maradt. Deutsch több pékségben dolgozott New Yorkban és Los Angelesben, majd 1990-ben nyugdíjba vonult.
1991 óta a Los Angeles-i Bais Naftoli Kongregáció gábéja, és minden reggel korán kel, hogy időben kinyissa a zsinagógát az imádkozók számára.
Kétgyermekes édesapa, nyolc unokás nagyapa és tizenhétszeres dédnagyapa. Hetente két-három alkalommal tart előadást a Museum of Tolerance-ben. „Hálás vagyok, hogy megoszthatom a történetemet, és inspirálhatok másokat. Egy kis szerencse és az, hogy nem adtam fel – így éltem túl. Isten segített abban, hogy tanúskodhassak a világnak arról, mi is történt valójában a második világháborúban. A mai generációnak nem szabad elfelejtenie.”
Deutsch párhuzamot von Hámán és Hitler között – mindkettő meghalt, az előbbit felakasztották, az utóbbi öngyilkosságot követett el, mielőtt eltörölhették volna a zsidókat a Föld színéről.
„Hitler nem járt sikerrel. Túléltem őt. Ő az életét vesztette, a zsidók pedig még mindig itt vannak.”
A szerző
