Bár a holokauszt utáni talpraállás egy fontos figurája és az átmenet éveinek egyik fő cionista rabbija volt, mégis kevéssé ismert az újpesti Murányi Miklós (Menachem Meron) élettörténete. Eddig egyetlen, történész által jegyzett ismeretterjesztő cikk vagy tanulmány sem dolgozta fel életét. Az alábbiakban bemutatjuk Murányinak az átmenet éveiben (1945-’50) végzett tevékenységét, különös tekintettel az újpesti hitközség általa szerkesztett értesítőjében megjelent írásaira.
Murányi 1921. február 28-án született Szombathelyen, apja Mermelstein (később Murányi) Sámuel, anyja Neulander Fanni. Murányit még két fiatalabb fiúgyermek, Béla és Ernő követte. A szombathelyi ortodox nagyszülők nevelték a nehéz gazdasági helyzet miatt, héderbe, jesivába is járt, de közben több polgári iskolában is tanult. A szombathelyi (anticionista) jesivát követően Austerlitz főrabbi miskolci jesivájába járt, itt már cionista volt a szellemiség. Érettségi után beiratkozott a Rabbiképző felső tagozatára és a Pázmány Péter Tudományegyetemre, utóbbin Kornis Gyula mentorálta, gyakorolt rá nagy hatást. Mint visszaemlékezett, a felszabadulás után “Kálmán Ödön rabbi gyűjtött össze bennünket. Azzal kezdte, hogy: »Vétkeztünk, félrevezettük a magyar zsidóságot a magyarkodással és az anticionizmussal«. Ez természetesen nem vonatkozott olyan hallgatókra, mint én, aki anyatejjel szívta magába a cionizmust és a héber nyelvet.” Ezzel párhuzamosan filozófiát és pszichológiát tanult, utóbbiból 1947-ben doktorált, de az értekezést csak egy évvel később adták ki A zsidó vallás átélése gyermek és ifjú korban címmel. Ekkor viszont már másfél éve megbízott rabbihelyettesként működött az újpesti hitközségben.[1]
Az újpesti zsidókat 1944. július 11-én deportálták, összesen húszezer főt. Murányi Bergen-Belsenben szabadult fel, szerencsére felesége, Fesch Éva is túlélte a deportálást (a fiatal jegyesek egy pesti internálótáborban házasodtak össze, Pfeiffer Izsák monori rabbi adta őket össze, aki viszont már nem tért vissza Dachauból). Az újpesti hitközséget 1945. február 11-én tizenhat túlélő – nagyrészt volt muszosok – alapították újra. Kezdetben Murányi és Kepecs Imre rabbijelölt felválta látták el a rabbinikus teendőket, később a hitközség Murányit választotta meg rabbiájul, miután Kepecs 1946 júniusában alijázott. 1948. október 31-én iktatták be itt a rabbiszékbe, Scheiber Sándor tartott ekkor beszédet: “hálás és hűséges tanítványaimnak leghálásabbja és leghűségesebbjeként” emlegette.[2]
Murányi és Schwartz Jenő hitközségi elnök vezetése alatt rövidesen holokauszt-emlékművet avattak, körzeti szeretetotthont hoztak létre, és megalapították a Venetianer Iskolát (Venetianer Lajos volt újpesti főrabbi és történész után), ahol angolul és héberül is oktattak. (Az állam rövidesen be is záratta, arra hivatkozva, hogy nem tanul ott elég diák). Ezen kívül volt aktív cionista – és női cionista – szervezet, és létrehozták a Friedmann Dénes kultúrkört (a holokauszt során megölt Friedmann Dénes újpesti főrabbi után) is. A hitélet rövidesen feltámadt, 1945 februárja és ’48 áprilisa között 141 gyermek született, 181 esküvőt tartottak, és 48 betérést (főleg visszatérést) rögzítettek. Az egyik első bármicvó az újjáalapult hitközségben Brichta Károlyé volt, ő később Joel Alon néven Izrael norvégiai, majd magyarországi nagykövete lett. A hitközség felújította a Beniczky utca (ma: Berzeviczy Gergely utca) 8. szám alatti zsinagógát is, mivel a Bocskai utca 7-11. sz. alatti templom súlyosan megsérült.
Murányi tevékenységére az egyik legjobb primer forrás az Újpesti Szabad Zsidó Élet folyóirat, melyet a hitközség adott ki, s melynek ő volt a felelős szerkesztője. A kicsiny, havi-kéthavi lapban meglepően színvonalas írások jelentek meg, írt ide maga Scheiber is. Az elért sikerek dacára Murányi már az Újpesti Szabad Zsidó Élet egyik első számában önostorozó cikket közölt, mivel szerinte a helyi zsidóság máris elkényelmesedett.[3] Mint jelezte, a hitközség az 1944 óta eltelt három évben húsz főről 2000-re nőtt, ám bár “paradoxonként hangzik, de igaz: amilyen arányban születtek meg az eredmények, olyan mértékben csökkent a lelkesedés, az áldozatkészség, a munkakedv. A nagyszámú névleges vezető mellett valójában csak néhány igazán lelkes, közösségi érzéstől áthatott, tényleges vezető ember tartja mozgásban a megújított zsidó életet. A többiek mintha elfáradtak, elfásultak volna.” A rabbi feltette a kérdést: hol van a mártírok emlékéért dobogó zsidó szív? Itt utalt arra, hogy szerinte kevesen adakoztak a helyi mártíremlékműre. “Tempura mutantur… Elmúlt a külső veszély, a kívülről feszítő összetartó abroncsok összetörtek s most a nyáj sok tagja külön utakon jár. De vajon valóban változtak-e az idő? Százszor és ezerszer téved, ki azt hiszi, hogy neki, X. Y. egyénnek nincs szüksége a zsidó közösségi életre, templomra és emlékműre, mindnyájunkat egységesen átfogó szerveztre!” Mint érvelt: akik közömbösek a közösség sorsa iránt, azok közömbösek saját sorsuk iránt is, akkor is, ha ezt pillanatnyilag nem látják.”
Érdekfeszítő az a gondolatmenete, melyben a kiépülőfélben lévő új rendszerhez való “asszimilációt” kritizálta. 1947-es peszachi cikkében felidézte, hogy hiába hozta ki Isten a zsidókat Egyiptomból, azok rövidesen egy aranyborjút kezdtek imádni. Merész írásában az aranyborjút a “haladás” egy olyan verziójával azonosította, mely egyben a zsidóságtól való elfordulást is jelentette – magyarán a materialista progressziót ostorozta. Mint kifejtette, a kivonulásban “csak a test szabadult fel, csak a külső kényszer bilincsei oldódtak fel, de a lélek szolga maradt továbbra is, a külső szabadságban rabszolga maradt a zsidó nép bensője, érzése és gondolkodása. Ez a generáció nem volt alkalmas az Eszme továbbvitelére, a Tan hirdetésére. Új nemzedéknek kellett felnőnie a 40 éves pusztai vándorlás alatt, mely nem ismerte a szolgaságot, mely szabad lélekkel és gondolkodással indulhatott el a zsidó nép hivatásának betöltésére. (…) Az új nemzedék, a pusztában született generáció, mely csak hírből ismerte a szolgaságot, méltónak találtatott az Ígéret Földjére való bemenetelre”. Most viszont “5707 Niszán hónapjában vagyunk és szívünkben az Európai »Egyiptom« szörnyű emlékével ülünk le a Széder asztalához. A Tavasz ünnepe most nem csak a Micrájimból való kivonulást hirdeti. (…) A szabadság érzését ma nem a Hágáda örökszép meséje oltja belénk, mert ma mindnyájan, akik élünk, felszabadultunk. (…) A haladás gondolatával nem áll ellentétben zsidóságunk megtartása. Az új generáció megmutatja majd számunkra is az utat, hogyan kell gerinctelen »izraelitából« öntudatos zsidóvá változnunk!”[4] Ez nem jelenti azt, hogy ne értékelte volna, hogy – kezdetben – nem tettek különbséget zsidók és nem zsidók között. 1947 áprilisában arról beszélt, hogy “az igaz eszmék és gondolatok örök sorsa, hogy hosszú mellőzés és felejtés előzi meg diadalra jutásukat. A ‘48-as szabadságharc alapeszméinek 100 évet kellett várniok, hogy megvalósulhassanak”. Felidézte, hogy “e város alapkőletételénél nem volt különbség ember és ember között sem származás, vagy osztály, sem faj vagy felekezet alapján.”[5]
1947 júniusában a rabbi a holokauszt emlékét idézte fel. Cionista nézetei dacára nem iratkozott fel az ekkoriban divatos nézetre, miszerint a zsidók “bárányként mentek volna a vágóhídra”. Mint érvelt: “Nem volt ellenállás, hogy is lett volna”, nem volt, aki segített. Pozitív példák említése nélkül kijelentette, hogy az újpestiek csak nézték, ahogyan “viszik a zsidókat”. Emlékezését első látásra harcos sorokkal fejezte be: a “legtisztább demokrácia sem nevelheti át azokat, kiknek kezeihez zsidó vér tapad”, és ezért “bíznunk kell a demokráciában és minden erőnkkel gyarapítanunk kell annak erejét, de nem szabad bíznunk a tegnap fasisztáiban, akik csak aktivitás hijján vagy kényelmesség folytán felejtettek el akkor a pártba lépni”. Észre kell azonban venni, hogy utóbbi megjegyzése itt valószínűleg a közkeletű nézetre utalt, miszerint sok “kisnyilas” lépett be a kommunista pártba később.[6]
Emlékező sorainak előbbi részét is érdemes megjegyzésekkel ellátni. Ismert, hogy a helyi plébános, Csík József mentette meg a hitközség tóráit, és visszajutatta őket a zsidóságnak a felszabadulás után.[7] Maga Murányi is engedékenyebb hangot ütött meg, amikor 1994-ben visszatért Újpestre, itt már arról beszélt, hogy “a holocaustot soha nem szabad elfelejteni. De emlékezni kell a nem zsidó újpesti polgárokra is, akik üldözött embereket mentettek saját életük kockáztatásával. Közéjük tartozott dr. Pesta László is, s ő és a vele azonosan gondolkodók és viselkedők példát mutattak bátorságból, humánumból”.[8]
Izrael megalapításakor a hitközség nagy ünnepet tartott, de Murányi már korábban is cionista cikkeket írt, amikor még a hírek arról szóltak, hogy az ENSZ felosztja Palesztinát egy zsidó és egy arab részre. 1947 végi cikkei szerint a zsidó nép kétezer éves reménye végre beteljesedik, “lesz újból földje a Biblia népének, szava és életjoga a többi népek között Izraelnek. (…) nem leszünk sem a népek gyűlöletének, sem könyörületének tárgyai (…)”.[9] Másutt arról írt, hogy nincs “szebb és méltóbb” feladat rabbinak, mint hogy
köszöntse “a Harmadik Zsidó Birodalom” megszületését. “Aki ma zsidónak vallja magát, annak közösséget kell vállalnia a Zsidó Állammal! A cionizmus ma már nem eszme, hanem az egyedül létező zsidó valóság!” Mint érvelt, nincs többé olyan, hogy egy hitközségen belül van egy kis cionista közösség, mert “ma már magának a hitközségnek kell teljesen Cion szellemében működnie, mert csak ez jelenti a zsidó szellemet is”.[10] A hitközség 1948-ban gyűjtést is szervezett az izraeli hadseregnek.[11]
Cionista tevékenysége hamar felkeltette a rákosista állambiztonság figyelmét. Mint a rabbi visszaemlékezett, a bűne az volt, hogy “közvetítettem az illegális határátlépők és az őket várók között. Erre aztán rájöttek, és bár megkaptam az útlevelet, mint cionista vezető, de nem tudtam felhasználni. (…) Az Államvédelmi Hatóság már egy ideje körözött, arcképemmel keresett az egész országban. Erről biztos tudomásom van, mert elmentek a szüleimhez is az arcképes körözéssel. Tehát illegálisan hagytuk el az országot, nagyon nagy veszélyek közepette, a Dunán, Jugoszlávián keresztül. A követség adott kézről kézre, máshogyan nem tudtuk volna elhagyni az országot.”
Annyi bizonyos, hogy illegális cionista tevékenységért 1950 nyarán kezdték körözni, ekkor egy darabig Scheiber Sándor lakásán bujkált.[12] Schey György letartóztatott cionista arról vallott, hogy 1950 júniusában együtt tervezte alijázását Murányival és annak nejével. A rabbi és felesége Mohácson szálltak fel egy osztrák – máshol orosz – hajóra, és ezzel jutottak ki az országból, ám ő maga visszafordult. Az állambiztonság ezért 1952-ben figyelőlapot állított ki Murányira és Fesch-re, de ekkor ők már régen Izraelben voltak.[13] Az izraeli Új Kelet 1950 októberi cikke szerint ekkor már a Hitachdut Ole Hungaria (HOH, Magyar Alijázottak Szervezete) titkára volt, a lap a magyarországi cionizmus egyik vezetőjeként köszöntötte az országban.[14] Murányi mindössze néhány nappal illegális kivándorlása előtt cikket (búcsúcikket?) írt az Új Életbe, és kicsit talán saját alijázására is magyarázatot adott: “Méltán vesztette itt türelmét Mózes, ki egész életét népének szentelte. Úgy érezte, egész keze munkája veszendőbe ment, hiába tanított, fáradozott.”[15] A HOH-nál végzett munkát követően egy tel-avivi gimnáziumban tanított Talmudot, Tanachot és irodalmat két-három évig. 1952-ben került át Bát Jámba, 1954-ben ott alapította meg a város első gimnáziumát, és itt tanított 35 évig. Nevét Menachem Meronra változtatta. 1975-ben előszít írt Szilágyi-Windt László könyvéhez, aki megörökítette az újpesti zsidóság pusztulását: “A pergamentet elégethetik, de a betű tovaszáll” – idézte itt a Talmudot.[16]
Az állambiztonságtól azonban nem szabadult ilyen egyszerűen. Öccsét, Bélát hasonlóan illegális disszidálási kísérlettel kapták el, és pressziós alapon beszervezték, a „Káldi Aladár” fedőnevet kapta. „Káldi” feladata volt, hogy költözzön ki Izraelbe, és ott hírszerzői feladatokat lásson el, például figyelje meg testvérét, Miklóst. A tel-avivi követségen, fedésben dolgozó egyik titkosrendőr leült beszélgetni „Káldival” alijázását követően. „Káldi” ugyan továbbra is hangoztatta együttműködési készségét, azonban arra jutottak, hogy hírszerző lehetőségei nincsenek, ezért a kapcsolatot megszakították vele, s ilyen értelemben „ügynöknek” nem is lehetne nevezni. A jelek szerint „Káldi” sosem kényszerült arra, hogy ténylegesen jelentsen erről a testvéréről, noha az igény a titkosszolgálat részéről eredetileg megvolt.[17] Megmaradt azonban Ernő öccséről írt kétoldalas, kézírásos jelentése, melyet beszoktatásának részeként készített.[18]
Menachem Meron 1982-ben újra Magyarországra látogathatott, majd a rendszerváltást követően többször visszatért előadásokra, többek között Újpestre is. Fia Izraelben a Nemzeti Bankban dolgozott, három unokával örvendeztette meg apját, aki 2000-ben elújságolta interjújában, hogy “a legnagyobb unokánk a Cahal, a hadsereg tagja, most fogja megkapni az őrnagyi rangot, 23 éves”. Meron idős korára megkapta Bat Jam díszpolgári címét, továbbá hétről-hétre jelentkezett az Új Keletben Tóra-magyarázattal, és 1996-tól az Izraeli Rádió magyar adása is minden pénteken közvetítette gondolatait. Élete végén két könyve jelent meg Magyarországon, az Élő Biblia és a Hozzád szól a hetiszakasz. 2014 októberében hunyt el, az Új Életben a most tíz éve elhunyt Schweitzer József főrabbi búcsúztatta: “Kutatásban és tanításban oly gazdag életút után érte őt az elhívó szó, családja körében. Barátainak, kollégáinak népes köre fájó szeretettel és nagyrabecsüléssel őrzi emlékezetét.”[19]
[1] Murányi életútjának legjobb forrása 2000-ben Borsányi-Schmidt Ferencnek adott interjúja, mely sajnos már csak archiválva érhető el: https://web.archive.org/web/20240220075919/https://or-zse.hu/meroninterju.htm Alapvetően ezt foglalja össze a következő írás is: Schőner Alfréd: Az irgalom kapuja. Négy évtized a szószéken. 1970-2010. Bp., Gabbiano, 2011. 201-203.
[2] Scheiber Sándor könyve. Szerk. Kőbányai János. Bp., Múlt és Jövő, 1994. 188.
[3] Murányi Miklós mb. rabbi: Merre visz az út? Újpesti Szabad Zsidó Élet, d. n. (1947), 4-5.
[4] Murányi Miklós: Peszachi gondolatok. Újpesti Szabad Zsidó Élet, 1947. március (ünnepi szám). 1-3.
[5] Murányi Miklós: Löwy Izsák. Emlékbeszéd, Újpesti Szabad Zsidó Élet, 1947. április. 1-3.
[6] Murányi Miklós: Emlékezzünk! Újpesti Szabad Zsidó Élet, 1947. június-július. 1-3.
[7] Szerdócz J. Ervin: Habent sua fata libelli. Újpesti Napló, 2009. május 8. 20.
[8] Új Élet, 1994. augusztus 1. 4.
[9] Murányi Miklós: 5708. Tisri 1. Újpesti Szabad Zsidó Élet, 1947. augusztus-szeptember. 1-2.
[10] Murányi Miklós: „Ha akarjátok, nem mese”. Újpesti Szabad Zsidó Élet, 1947. december. 1-2.
[11] Menáhem Meron: Az újpesti zsidó hitközség első időszaka 1945 után. Barátság, 1997/1. xvii-xix.
[12] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBSZTL), 3.1.5. O-17169/1.
[13] ÁBSZTL, 3.1.9. V-111885.
[14] Új Kelet, 1950. augusztus 11. 8. és október 27. 4.
[15] Új Élet, 1950. június 1. 4.
[16] Szilágyi-Windt László: Az újpesti zsidóság története. Tel-Aviv, 1975. 10. Az idézet: Talmud Bavli, Gemara Avoda Zara 18a.
[17] ÁBSZTL, I. – 3.2.1. – Bt-601. 225, 241-242.
[18] ÁBSZTL, 3.2.3. Mt-483/1. 15-17.
[19] Új Élet, 2014. november 1.
A szerző
