„A harcod nem volt hiábavaló, fiam” – Levél fiamnak, Amitay z „l-nek szerzője Tamir Granot rabbi
A következő írás héberül jelent meg a Makor Risonban
Szeretett fiam, Amitay,
Nincsenek szavak, amelyek kifejezhetnék, mennyire hiányzol, mennyire szeretném, ha beszélhetnék veled – különösen ezekben a napokban. A háború legelején hagytál el minket, a terror és a kétségbeesés napjaiban, amikor minden bizonytalan, törékeny volt, az összeomlás szélén állt. Emlékszem, hogy már akkor is bizakodássall és hittel teli szavakkal beszéltél. Azt mondtad: „Nem megyünk haza, amíg meg nem verjük őket, amíg nem hozzuk vissza az utolsó túszt is.” De akkoriban ez távoli álom volt – mély hit, de nem valóság. És egyikünk, még te sem láthattad előre, hogy mi fog történni ezután.
Még sikerült elküldenem neked a háború második napján írt cikkemet, a „Válságtól a születésig” címűt, amelyben arról írtam, hogy a traumát egy új jövő kiindulópontjává, stratégiai, társadalmi és spirituális hibáink kijavításának lehetőségévé változtathatjuk. De mi még mindig a sötétben tapogatóztunk.
Ezért szeretném elmondani neked, fiam, hogy megéltük a vers beteljesedését: ונהפוך הוא – אשר ישלטו היהודים המה בשונאיהם („És fordítva történt: a zsidók uralmat nyertek azok felett, akik gyűlölték őket. „)
Gondoljatok bele, honnan indultunk, és nézzétek, hol tartunk most!
2500 évvel ezelőtt a Perzsa Birodalom megsemmisítő rendeletet bocsátott ki a zsidók ellen. Purimot nemcsak azért ünnepeljük, mert megmenekültünk, hanem mert minden a feje tetejére állt – „a zsidók uralmat nyertek azok felett, akik gyűlölték őket”.
Körülbelül 30 évvel ezelőtt egy másik perzsa királyság – a muszlim Irán – kiadta a megsemmisítő rendeletét. De most már tudjuk: nemcsak megmenekültünk, hanem minden a feje tetejére állt: „a zsidók uralmat nyertek azok felett, akik gyűlölték őket”. Egy második Purimot élünk át. Hogy megragadjuk ennek a pillanatnak a nagyságát, szeretnék rávilágítani néhány nagy fordulatra, aminek tanúi voltunk – olyan dolgokra, amelyeket a háború kezdetén nem láthattunk, olyan dolgokra, amelyeknek nem lehettetek tanúi, de most látjuk.
Azon a szörnyűséges Szimhát Tórán megtapasztaltuk a teljes vereséget és megaláztatást. Úgy éreztük, mintha visszavetettek volna minket a száműzetés napjaiba – egy pogromba. Nem tudtuk, hogyan fogunk újra felkelni. És most? A győzelem és a büszkeség érzését éljük át. Feltámadtunk– Izrael újra talpra áll.
A háború első napjaiban ráébredtünk, hogy hét fronton támadnak bennünket, és az iráni polip feje azzal fenyegetett, hogy elpusztít bennünket. Ma, fiam – nincs többé Hezbollah, nincs többé Naszrallah, aki elvette az életed. Nincsenek többé. Ahogy Szinvár és Deif és a Hamasz sincs. Ahogy a gyilkos Aszad sincs. A Houthik egy papírtigris. Megsemmisítettük Irán nukleáris programját, és mindenki előtt feltártuk szégyenüket és gyengeségüket.
A háború kezdetén úgy éreztük, hogy az ellenség ural minket, a sors kezébe adva. Ők diktálták a céljainkat. Mi bosszúval, evakuálással, védekezéssel, túszmentéssel válaszoltunk. De nem mi vezettünk. Most mi határozzuk meg a napirendet. Mi alakítjuk a valóságot. Megváltoztatjuk meg a Közel-Keletet.
Akkor a nemzetek között úgy éreztük magunkat, mint magányos bárány hetven farkas között. Imádkoztunk, ahogyan Jehosua rabbi mondta egyszer Hadrianus császárnak, hogy a hűséges pásztor megvédi a juhokat attól, hogy felfalják őket. És most? „Izrael felemelkedik, mint az oroszlán”. És ez nem csak az erőről vagy a hatalomról szól. Mi vezetjük a világot a szabadságért, az embeirségért, az életért folytatott harcban.
Hallgasd meg, fiam, mit mondott a német kancellár: „Izrael elvégzi azt a piszkos munkát, amitől mindannyian félünk. Mindannyiunkért harcolnak.”
De a fordulat nem csak nemzeti szinten következett be. Ha a saját népünk mélyére nézek, ugyanilyen drámai fordulatokat látok.
A háború előtti szörnyű megosztottságból – az igazságügyi reform és a Kaplan téri tüntetések idején – hihetetlen egységet fedeztünk fel. Eleinte ez túlélési ösztön volt. De aztán ismét elkezdtünk a megosztottságba süllyedni. És most, a „Felkelő Oroszlán hadművelet” elindítása óta eltelt napokban újra egyesültünk. Csak ez ezúttal nem a túlélők kétségbeesett egysége – hanem egy felelősségteljes, előre tekintő és jövőjét építő nép választott egysége. A cél egységét.
És még valami furcsa dolog történt. Kezdetben a peremvidék – észak és dél – lakosait megtámadták, evakuálták, és az ország központja gondoskodott róluk. Most ez éppen fordítva van: Tel-Avivot bombázzák és megrengetik, mi pedig a peremvidékre támaszkodunk. Gondoltad volna, hogy a gázai határ menti települések az ország legbiztonságosabb helyévé válnak?
Fordulat történt abban is, ahogyan a katonáinkat értékeljük. A háború korai szakaszában a hadsereg – a gyalogság, a tankok – voltak a hőseink. Az ő bátorságuk, áldozatkészségük és kitartásuk volt a kulcs ahhoz, hogy a válságból győzelem lett. De a Libanon elleni háborúban, és különösen az Irán elleni háborúban a hangsúly eltolódott: most a pilóták, a hírszerzők, a Moszad, a különleges erők erejét látjuk.
Én a katonákat a fronton „sárembereknek” hívom – akik a koszban élnek, és „sáros” kávét [török kávé] isznak. A hírszerző tiszteket és a pilótákat pedig – akik többnyire irodákban ülnek – „eszpresszó embereknek” hívom. Általában a társadalom más rétegeiből származnak. De most már értjük: az eszpresszóemberek egyedül nem tudnak győzni, és a sáremberek önmagukban nem voltak elegendően ahhoz, hogy megvédjenek minket a Hamásztól vagy legyőzzék.
Ezek a belső fordulatok megdöbbentőek. És üzenetet látok bennük: mindannyian egy csónakban evezünk. Mindannyian ugyanabban a sorban. Mindannyiunknak szüksége van egymásra. Egyik nap én nyújtom a kezem, a következőn pedig ti. Mindannyian kinyújtjuk a kezünket, hogy segítsünk egymásnak.
Folytatnunk és befejeznünk kell ezt a fordulatot – nem csak politikai vagy alkotmányos kompromisszummal, ami amúgy sem érdekelt téged soha. Ha mindenki olyan lenne, mint te – valóban meghallgatnák egymást, meglátnák a jót minden emberben, felismernék a különbözőségeinkben rejlő hatalmat –, akkor megértenénk, hogy a sokféleségünk nem gyengeség, hanem óriási erő, ha építésre és nem rombolásra használjuk.
Szeretnék veled együtt gondolkodni: mi a zsidó fordulat titka? Van egy isteni, rejtett, csodálatos szintje. És egy emberi, kinyilatkoztatott, jelentésben gazdag szint. Mint Eszter könyvében, ahol láthatatlan szálakat szőtt a Mester keze egy megváltó történetté – úgy mi is láttuk, hogy kis részek állnak össze a csodálatos győzelem nagyszerű képévé: a csipogók, a rádiók, Naszrallah, Aszad összeomlása, Trump, Irán. Napjainkban új bibliai fejezet íródik. Soha nem fogod tudni elolvasni, fiam, de biztosan az egyik hőse leszel.
És ott van az emberi szint is. Eszter felfedezi belső erejét, felveszi királyi öltözékét, elnémított áldozatból nagyszerű vezetővé válik. A nép megtanul összefogni, összegyűlni és harcolni. Napjainkban annyi nagyságot láttunk: a katonákban, a tartalékosokban, az önkéntesekben, és néha még a vezetők között is. A bátorság, a kedvesség, a nagylelkűség, az emberi nagyság és a hit oly sok megnyilvánulását.
Izrael népe azért jött a világba, hogy megjavítsa, hogy szikrákat csiholjoni a sötétségből. Az első szavak, amelyeket Isten Ábrahámnak mond: „לך לך…והיה ברכה” – „Menj… és légy áldás”. Ez az örök zsidó DNS: egy zsidónak mindig előre kell haladnia, növekednie, jobbá kell válnia. A Ba’al Sém Tov ezt mondta Ezékiel verséről: „És az élőlények futnak és visszatérnek.” A zsidó lélek vagy emelkedik, vagy zuhan – nincs egyhelyben maradás.
Kedves testvéreim: nem engedhetjük meg magunknak, hogy megálljunk. Amikor a zsidó nép stagnál – elsüllyedünk. Ha polgári kényelmet kerestek – keressetek a népek között. Köztünk van vihar, inspiráció, szent nyugtalanság a jelennel szemben, tiltakozás az ellen, ami van, és mély hit abban, ami jobb lehetne.
Amikor saját kezdeményezésünkből haladunk előre – abból jó fakad. Amikor elalszunk, önelégültekké válunk – válság, gonoszság és katasztrófa száll le ránk. De akkor a javítás erejével, szikrákat csiholva, a sötétségben fényt találva – a keserűséget édességgé változtatjuk. Megváltoztatjuk a valóságot.
Ez a fordulat bátorságot, kreativitást, merészséget, mély hitet igényel I-tenben, és mély hitet a jóságban, ami van és lesz. Mindezek a válság pillanataiban mutatkoznak meg.
Amitay, szeretném felolvasni veled azokat a szavakat, amelyeket a naplódba írtál, amelyet azután találtunk meg, hogy elestél a csatában – és amelyet az engedélyed nélkül olvastunk el, mert nem voltál itt, hogy megkéjük. Ezek a szavak számomra iránytűvé váltak az út folytatásához:
„Az ember életében van egy jel, ha valami igazat keres, ha az indítékai tiszták… Ha nehézségekkel találkozik az úton, ha elakad vagy elbukik – és harag vagy frusztráció van benne –, akkor valami nincs rendben, akár abban, amit keres, akár magában a keresőben.
Annak a jele, hogy valaki valóban valami igazira vágyik, az, hogy a nehézségekben és a megtörtetésben nem keseredik meg és nem esik kétségbe. Inkább vágyakozás tölti el – mélységes lelki vágyakozás, hogy nagyobbá váljon, hogy betöltse a jóság.”
(Amitay Granot százados, „Egy álmodozó és harcos” című könyvéből, naplórészlet, Jediot Könyvek)
Ahogyan az ember, úgy a nemzet is: nem esik kétségbe vagy gyűlöletbe, hanem vágyakozással telik meg. A nemzeti lélek mély vágyakozásával, amely mindig arra törekszik, hogy nagyobb legyen, amely mindig a jó felé húz.
Szeretett fiam,
Szeretnék az égbe kiáltani, hogy meghalljad:
„Nem hiába harcoltatok,
Nem hiába estetek el,
Egyikük sem esett el hiába
Mert belőletek és ezekből a hősökből
a nemzet fog felépülni!”.
Apa
A szerző
