Örömmel nyugtázhatjuk azt, hogy Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány (HDKEK) tudományos munkája az utóbbi két évben felélénkült. A Páva utcában figyelemre méltó tudományos műveket adnak ki, melyek új, eredeti szempontok szerint vizsgálják a magyar zsidóság tragikus sorsát 1938-tól kezdve 1945-ig, sőt, az azt követő években is. E kötetek sorába illeszkedik Lénárt András és Ádám István Pál Képek takarásában – Pillanatfelvételek a munkaszolgálatról című könyve, melyet mint a témával tömeglélektani szempontból foglalkozó történész lelkesen üdvözlök.
A munka bevezetőjében a két szerző találóan világit rá arra, hogy az 1939. évi II. számú, úgynevezett honvédelmi törtvénnyel létrehozott „közérdekű munkaszolgálat” az utókor számára a háború és a zsidókat sújtó diszkriminatív intézkedések mellett párhuzamosan futó eseménysorként, egyfajta „héttérzeneként” jelent meg a történelemírásban. A munkaszolgálat a magyar holokauszt elválaszthatatlan velejárója volt, de nem volt a szorosan vett tömeges megsemmisítés része, még akkor sem, ha egyes időszakokban és helyszíneken (például a keleti fronton 1942 őszétől kezdve 1943 tavaszáig, vagy a magyar-osztrák határon, a „Südostwall” építése során 1944 novemberétől kezdve) lehetővé tette tömeggyilkosság elkövetését.
Összességében azonban a zsidók által teljesített munkaszolgálat, melynek körülményei fokozatosan romlottak, de voltak átmenetileg enyhébb periódusai is, páratlan intézmény volt a németek által megszállt Európában. A magyar katonai és politikai vezetés még Szálasi Ferenc államcsínye után is ragaszkodott ahhoz, hogy a munkaszolgálatos alakulatok a Magyar Honvédség alárendeltségében legyenek, és a muszosok sorsának alakulásában meghatározó szerepet játszott, hogy az egyes századok parancsnokai mennyire emberségesen bántak alárendeltjeikkel. A háború utolsó évében, amennyiben egy munkaszolgálatos zsidó fel tudta ismerni, meddig jut számára viszonylagos védelmet az intézmény, és mikor kell megszöknie, lehetőséget nyújtott a túlélésre, mindenekelőtt Budapesten, ahol a legkönnyebb volt elrejtőzni.
A közérdekű, fegyver nélküli munkaszolgálat hivatalos célja a fizikai munkavégzés volt, a katonai és polgári célú feladatok végrehajtása. 1940-ben és 1941-ben a munkaszolgálatra kötelezett, 18 és 42 év közötti férfiak élete még nem volt elviselhetetlen, erről tanúskodnak azok a nagy számban fennmaradt fényképek, melyeket a muszosok készítettek magukról és a keret tagjairól. Lénárt András, aki két ilyen fotóalbumot is közelebbről vizsgál (dr. Szántó Endréét és Lusztig Györgyét) felhívja a figyelmet arra, hogy a képek mellett olvasható, utólag írt beszámolókból már baljós jelek rajzolódnak ki, a derűs pillanatokat is megörökítő fotók cáfolják a mellettük olvasható szövegeket. Ádám István Pál elemzi a szolidaritást mint a magyar kisegítő munkaszolgálat centrális kategóriáját, és azt is vizsgálja, hogy a társadalmi hierarchia átalakulása miképpen hatott a többnyire alacsony társadalmi közegből érkezett, addig fizikai munkát végző keretlegényekre, akik korlátlan hatalomra tettek szert az alájuk beosztott, jóval magasabb iskolai végzettségű, értelmiségi zsidók felett. Végül igencsak figyelemre méltó a könyv utolsó fejezete, mely a tömeggyilkos kerettiszt, dr. Toronyi Károly tetteit, illetve népbírósági perét vizsgálja. Kiderül róla, hogy Toronyi pszichikailag erősen labilis ember, pszichiátriai beteg volt, aki képtelen volt felmérni a tetteinek következményeit – ez a diagnózis megerősíti azt, amit Veszprémy László Bernát Piszkos munka című könyvében is leír a munkaszolgálatos alakulatok parancsnokainak jelentős részéről.
Összességében azonban fel lehet tenni a kérdést: miben járult hozzá a „közérdekű munkaszolgálat” a holokauszthoz? A válasz tömören összefoglalva az, amit a kortárs pszichiáter és analitikus, Hermann Imre 1943-ban kiadott, fantasztikusan érdekes könyve leirt. A munkaszolgálat hozzájárult azoknak az erkölcsi gátlásoknak a felszámolásához, melyek a magyar társadalmat addig akadályozták abban, hogy kiélje agresszív ösztönkésztetéseit a politika által bűnbaknak kikiáltott zsidókkal szemben.
Befejezésül idézem Hermann Imrét, akitől e recenzió címét is kölcsönvettem.
Nem szabad megfeledkeznünk azokról az emberi intézményekről sem, amelyek hivatásszerűen szolgálják az erőszak alkalmazását. Ezeknél többnyire a másik agresszivitására hivatkoznak, és a saját előkészületeiket csak ez elől való védelemnek tüntetik fel – ami az esetek felében talán meg is állja a helyét. De ebben az esetben is gondoskodni kell arról, hogy az agresszivitástól meglehetősen megkímélt emberek is megtanuljanak vért ontani. Nem a nélkülözések elviselésének megtanítása a fő cél, hanem az agresszió készségét kell fantomokon begyakorolni. Ilyen fantomok szerepére bizonyos fegyvertelen kisebbségek – például zsidók – különösképpen alkalmasak: a többséget képviselő intézménytagok számára az agressziós élvezet felkeltésének és begyakorlásának tárgyaiul szolgálhatnak
– írta Hermann Imre 1942 nyarán, amikor az utóbb „mozgó vesztőhelyeknek” nevezett zsidó munkaszolgálatos századok a keleti frontra indult
A szerző
