Hányszor kérdezték már meg a zsidóktól, hogy „Miért kell a palesztinoknak szenvedniük Európa bűneiért?”
Itt az igazság: a holokausztot meg lehetett volna akadályozni – vagy legalábbis csökkenteni lehetett volna az áldozatainak számát –, ha a zsidók a nekik tett ígéretnek megfelelően idejében saját államot kaptak volna.
Ehelyett a zsidó szuverenitást késleltették és megtagadták, nemcsak a britek kétszínűsége, hanem a palesztinai arab vezetés kiszámított nyomása miatt is.
A zsidóknak, akárcsak az Oszmán Birodalom utáni többi népnek, önrendelkezést ígértek. De míg más nemzetek függetlenséget kaptak, a zsidóknak azt mondták, hogy várjanak – és aztán nemet mondtak nekik. Az Arab Felsőbb Bizottság és a brit gyarmati egyensúlyozás a zsidó túlélés és a pánarab nacionalista önzés között kapott elsőbbséget.
Az Arab Felsőbb Bizottság az 1939-es Fehér Könyv végrehajtását követelte – azt a politikát, amely becsapta a kapukat a náci megsemmisítés elől menekülő zsidók előtt. Ez abban a pillanatban történt, amikor a legnagyobb szükségük volt a menedékre.
Annak ellenére, hogy a szefárd és mizrahi zsidók – olyan családok, mint a Kedemek, Mizrachik, Eliachuszok, Zinatik – évszázadok óta Izrael földjén éltek, hosszabb ideje, mint bármelyik arab klán a Felsőbb Bizottságban, a britek meghajoltak az újonnan érkezettek politikai egója előtt.
Gondoljuk meg: azok az emberek, akik bezárták az ajtót a holokauszt menekültjei előtt, maguk sem voltak őslakosok a földön.
Az Arab Felsőbb Bizottság tagjai a következők voltak:
- Ahmed Hilmi Pasa – családja a 19. század végén/ 20. század elején érkezett Damaszkuszból.
- Rageb Bej Nasasibi – a jordániai Ammanból; a klán eredete a Hedzsazból származik.
- Izzat al-Dirawi – a mai Észak-Libanonból érkezett az 1800-as évek végén.
- Juszuf al-Kalidi – A 18. században érkezett a Hedzsazból.
- Amin al-Husszeini – a hírhedt nagymufti, a nácikkal együttműködő náci kollaboráns.
Tehát igen, jól olvasták: a területre bevándorlók nyomást gyakoroltak a britekre, hogy ne engedjenek be más bevándorlókat – ha azok zsidók. Mindezt annak ellenére, hogy az ősi, őshonos zsidó lakosság kétségbeesetten könyörgött, hogy mentsék meg európai testvéreiket.
Zsidók százezreit lehetett volna megmenteni. De hagyták őket meghalni, mert az arab vezetők nem tudták megemészteni a zsidó fennhatóságot azon a földön, amelyet a zsidók soha nem hagytak el.
Nem csak a britek hagyták cserben a menekülö zsidókat: 1939-ben a St. Louis óceánjárón Európából menekült zsidókat nem engedték partra szállni sem Kubában, sem az USA-ban. partjainál. 254 utas a holokauszt áldozatává vált. Svájc 1942-től 30 ezer zsidót küldött vissza a határáról, mondván, hogy „a csónak megtelt”. 1939 november 25-én indult Pozsonyból az Uranus nevű hajó, a nácik elől menekülő 1100 zsidóval, akiket Románia nem engedett át. Végül Jugoszláviában ragadtak, ahol az ország német megszállása után legyilkolták őket. 1942 decemberében az MV Struma, nevű hajó közel 800 Romániából menekülő zsidót szállított volna a mandátumi Palesztinába. Az ócska hajót a kikötőből is úgy kellett kivontatni, a motorja többször elromlott út közben. Ezért bevontatták Isztambul kikötőjébe. A török hatóságok – miután „megvámolták” az utasokat – nem engedték partra szállni őket, hanem az üzemképtelen hajót Şile partjához vontatták, ahol egy szovjet tengeralattjáró torpedója 1943. február 24-én elsüllyesztette.
A szerző
