Jom hasoá 80

 

Néhány órával előbb is emlékezhettünk volna nem a magyar, hanem az izraeli holokauszt napjára, azaz a jom hasoára. Azonban olyan érdekes volt a jeruzsálemi Jad Vasem kertjéből közvetített ünnepség s az utána következő beszélgetések, hogy a TV elé szögeződtünk. Benjamin Netanjahu néhány héttel ezelőtti budapesti látogatásának pozitív utórezgésével is találkozhattunk, ugyanis megemlékező beszédét a Duna-parti cipő emlékmű rá gyakorolt hatása köré építette fel – ezzel is öregbítve a magyar holokauszt és a rá emlékezés hírét és traumaoldó hatását. Az ő és az államelnök ez alkalomból megfogalmazott mondandója még egy új elemmel egészült ki – a 2023. október 7-e párhuzamba vonásával a holokauszt tapasztalatainak megvilágító tükrében.

Ma estétől kezdve holnap estig az izraeli iskolákban, médiumokban és más közösségi fórumokon és tereken a holokauszt témája köti le (és össze) a több generációhoz tartozó közönséget.

 

Nem tudatosan, de „véletlenül”, mi is figyelmetekbe ajánlhatunk egy friss tapasztalatátadást, amely erősen kötődik a holokauszthoz. Holnap – azaz már ma, csütörtök délelőtt érkezik a nyomdából a szerkesztőségünkbe – le lehet csapni rá frissiben – Magyar Imre Vita Nouva, 1945-1948 című könyve.

Hogy kapcsolódik ez a holokauszthoz – különösen, ha a címben is feltűntetett dátumot is nézzük? Egy nagyon is lényeges mozzanatra fókuszál, amiről keveset tudunk-(el)beszélünk. Pedig a holokausztemlékezet, a „kollektív trauma” elsősorban őket és utódaikat érinti: a túlélőket.

Ugyanis csak a túlélők kezdhettek új életet – vita nouvát – hogyan, és hol? Bizony ez is a holokausztelbeszélés része.

Magyar Imre Vita Nouva című, feltehetően 1950-ben befejezett, kiadatlan kézirata a túlélésbe való visszatérés mozzanatáról szól – mai érvénnyel és frissességgel. (Drámai módon jutottunk hozzá: fia, Magyar László András, író, orvostörténész küldte el számunkra apja kéziratát a halála előtti napon.)

A most végre nyilvánossá váló könyv legkiemelkedőbb jelentősége az, hogy olyan történelmi korszakról számol be, amelyről homályosak, felszínesek az ismereteink – talán rövidsége okán – és különösen nem született átfogó tanúság, elemzés erről az időről: zsidó nézőpontból. Mit jelentett visszatérni a munkaszolgálatból, a koncentrációs táborokból vagy a gettóból a szovjetek által felszabadított Magyarországra, s szembesülni az elveszett családdal, otthonnal? Milyen szempontok, milyen remények mentén döntöttek úgy (a túlélő zsidóságunk fele), hogy minden tragikus tapasztalat, veszteség és trauma ellenére Magyarországon maradnak? S ami egyedülálló dokumentum és elemzés Magyar Imre közvetlenül az események sodrában írott művében – milyen politikai dillemák elé állították az ittmaradó zsidókat, különösen annak értelmiségi részét? Egy hagyományosan polgári, tehát: liberális, demokrata értékek mentén szocializálódott értelmiségi miért gondolta ekkor úgy, hogy egyedül a kommunista párthoz csatlakozással – tehát nem demokrata és nem liberális – választással képzelhető el, hogy ne folytatódjék a nyilas világ, a többség által támogatott állami antiszemitizmus, ami – akkor – még néhány hónapja uralta a magyar társadalmat, és az állami berendezkedést.

Ezek a kételyek és töprengések soha nem látott mélységben, társadalomábrázolás révén először válik Magyar Imre könyvéből közkinccsé, s remélhetőleg nemcsak szaktörténészi, de annál szélesebb körben elinduló közdiskurzussá.

A könyv narratívájának kerete: a magyar orvos-történelem – a nevezetes Korányi Klinika, s a Korányiak sorsa – szintén hiánytpótló. Ugyanis az orvosok „társadalma” az az értelmiségi „szakma”, amelyben a magyar zsidók a legtöbben és legeredményesebben – és a legrégebb óta – vettek részt. (A nem éppen zsidóbarát Horthy-rendszerben is az orvosok 50 %-a zsidó volt.) Tehát ez az első s legteljesebb magyar „rendszerváltás” az orvoslás újraindítása szempontjából is jelentős történelmi hozadék.

Remélhetőleg Magyar Imre könyve széles s több rétegű érdeklődést vált ki. Ugyanis minden ma Magyarországon és a magyar zsidó diaszpórában élő zsidó ebből a tanúságból ismerheti meg saját eredettörténetét. Milyen szempontok játszottak közre, hogy ő maga vagy a szülei mégis a maradást választották abban az országban, társadalomban, ahonnan „kiszántották” őket? Avagy milyen végiggondolt érzelmi és praktikus okok vezettek a hazaváltáshoz? (Nem csak 1945 és 1948 között.) S természetesen mindazoknak is újdonság, akiket érdekel a magyar zsidóság sorsa, történelmi beágyazottsága s döntései. (Amennyire a terepet ismerem: ezzel kapcsolatban senki sem közömbös.)

Ha egyszer túl akarunk lépni a holokauszt gyászmunkáján – 80 év, három generáció sem volt erre elegendő – akkor az életben maradás szintén nem könnyű következményeivel – döntéseivel s az azért érzett felelősséggel is szembesülnünk kell/illik.

(Az eredeti cikk: https://multesjovo.hu/en/kultur_cikk/kobanyai-janos-jom-hasoa-80/)