Adam Louis-Klein antropológus írása azért fontos, mert bemutatja, hogy az egyetemi kutatók fejéből hogyan pattannak ki azok a látszólag tudományos, amelyek a médián keresztül leszivárogva az utcai tüntetések jelszavaiban jelennek meg, és a zsidók elleni erőszak erkölcsi „igazolásává” válnak.
Az az állítás, miszerint a „népirtáskutatók többsége” úgy véli, hogy Izrael népirtást követett el – az Amnesty International megfogalmazásában „folyamatban lévő népirtást” hajt végre, vagy éppen az anticionista népirtáskutatás szóhasználatával „1948 óta elhúzódó népirtást” követ el – maga is a rágalom része.
A probléma nem csupán az, hogy ez az állítás bizonyítatlan és megszállottan ismételgetik, hanem az is, ahogyan magával az ismétléssel a szakértelem látszatát keltik: a vádat ténnyé emelik, a híresztelés pedig intézményi hatalom és többségi nyomás révén pszeudo-konszenzussá alakul.
Mindazok, akik nemcsak a népirtás rágalmát terjesztették, hanem azt az alaptalan állítást is, hogy az tudományos konszenzust tükröz, közvetlenül hozzájárultak annak október 7-e utáni fősodorrá válásához – és a zsidókat gyilkoló anticionizmus normalizálásához.
Amikor a vád ismétlői által felhozott magyarázat mindössze annyi, hogy „egyesek ezt mondták”, az valójában nem védelem, hiszen az állítás önmagában nem igazolás. A rágalmak definíciójuk szerint nem bizonyítás révén erősödnek meg, hanem a terjedés által: addig ismétlik őket, amíg magát az ismétlést nem tévesztik össze a legitimitással.
De honnan ered az anticionista ideológia jelenlegi hulláma és a népirtás-rágalom?
A közkeletű feltételezésekkel ellentétben e gondolkodásmód tudományos gyökerei kevésbé Izrael „új történészeinek” hatásában, vagy akár Edward Said Közel-Kelet-kutatást átalakító munkásságában keresendők, sokkal inkább a telepes gyarmatosítási (settler-colonial) keret felemelkedésében és intézményes presztízsének megerősödésében. Az „új történészek” vitái – Ilan Pappét leszámítva – a racionális diskurzus éles vitái terében zajlottak. Még az 1948-as háború során elkövetett izraeli háborús bűnök feltárását sem sajtolták bele a “lényegét tekintve gonosz Izrael” metafizikai narratívájába. Pappé kivétel volt: egyszerre volt új történész és a telepes gyarmatosítási paradigma egyik kulcsfigurája, amely ezeket a történelmi feltárásokat egy „népirtó lényeg” bizonyítékaként értelmezte újra.
A döntő fordulat ez volt: a telepes gyarmatosítás elmélete legitimálta a népirtás-rágalmat azzal, hogy Izraelt nem történelmileg meghatározott politikai szereplőként, hanem a folyamatos megsemmisítés logikájának megtestesüléseként ábrázolta. Ez a keret tette lehetővé, hogy a kifejezetten népirtó anticionista projekteket – például a Hamászt – ne fenyegetésként, hanem egyfajta „jogos ellenállásnak” tekintsék. Lényeges, hogy ez az ideológiai átalakulás egy időben zajlott a Hamász gázai hatalomra jutásával.
2006-ban Patrick Wolfe publikálta mára kanonikusnak számító esszéjét „Settler Colonialism and the Elimination of the Native” (Telepes gyarmatosítás és az őslakosok megsemmisítése) címmel a Journal of Genocide Research-ben. Ez a pillanat valódi fordulópontot jelentett: a kialakuló telepes gyarmatosítási tanulmányok területe közvetlenül találkozott a népirtáskutatás intézményi gépezetével. A folyóirat, akkor Dirk Moses szerkesztőségi vezetése alatt (helyettes szerkesztőként), platformként szolgált a cionizmus Wolfe által felvetett megsemmisítése logika szerinti újraértelmezéséhez.
Ugyanebben az évben Lorenzo Veracini publikálta Israel and Settler Society (Izrael és a telepes társadalom) című könyvét, amelyet egy meglepő felhívással nyitott: fel kell hagynunk azzal, hogy az izraeli–palesztin konfliktust területi vitaként vagy vallási összecsapásként értelmezzük, és ehelyett egyoldalú, telepes-gyarmatosítási helyzetként kell értelmeznünk. Az, hogy Veracininek ezt ki kellett mondania, azt mutatja, hogy akkor a telepes-gyarmatosítási keret még messze nem számított főáramlatnak; nem konszenzus volt, hanem egy projekt.
Eleinte ezek a beavatkozások nem a Közel-Keletről eredtek, hanem egyetemi körökből, amelyek a máshol elkövetet6 gyarmatosítás örökségét dolgozták fel – különösen Ausztráliában, aol Wolfe, Veracini és Moses belevetették magukat az őslakosok kifosztása, a nemzeti szégyen és a történelmi felelősség körüli „történészvitákba”. A munkásságuk a megoldatlan fehér bűnösséget egy új erkölcsi nyelvezetbe csatornázták be, amely ezt a bűnt Izraelre is ráterhelte, és ezzel ezt a nyelvet a nyugati gyarmatosítás bűneinek szimbolikus befogadására tette képessé.
A Journal of Genocide Research ennek az ideológiai konvergenciának az intézményi csomópontja lett, ahol a népirtás-rágalom teoretikusainak egész sora nőtt fel – Amos Goldberg, Raz Segal, Martin Shaw, Omer Bartow és mások –, akik október 7-e után váltak jelentőssé, gyakran idézve Francesca Albaneset vagy együttműködve vele; az ő munkássága ennek a logikának a teljeskörű alkalmazását testesíti meg az ENSZ anticionista rasszizmusának intézményesített rendszerében.
Ez a konvergencia – a telepes gyarmatosító elmélet, a Hamász felemelkedése és a népirtás-rágalom – az egyetemi anticionizmus alapköve. Nem csak átpolitizált bírálat; erkölcsi-politikai rendszer, amelyben a zsidó szuverenitást javíthatatlanul népirtónak és a megsemmisítését erkölcsi parancsolatnak állítják be.
Biztonsággal állítható, hogy minden jelentős alak, aki a kortárs Izrael elleni népirtás-rágalom mögött áll – akár nyíltan, akár implicit módon – a telepes-gyarmatosítási paradigmára támaszkodik, és a vád csak akkor értelmezhető, ha ezt a paradigmát elfogadjuk.
Omer Bartov a New York Times-ban azzal alapozza érvelését, hogy Izraelt a namíbiai német népirtással veti össze, amelyet kifejezetten telepes-gyarmatosítási esettanulmányként kezel – így ezt a keretet importálja a cionizmus elemzésébe. Raz Segal hasonlóképpen Izraelt „folyamatban lévő Nakba”-ként keretezi, egy 1948-ban kezdődő elhúzódó vagy „folyamatos népirtásként”, és érvelése közvetlenül az izraeli államiság telepes-gyarmatosítási értelmezésére támaszkodik.
Francesca Albanese még nyilvánvalóbbá teszi a kapcsolatot: ENSZ-jelentéseiben a népirtást a telepes-gyarmatosítás „lényegi tartalmának” nevezi, így Izrael létezését magát a népirtási szándék bizonyítékaként értelmezi. Dirk Moses és a szélesebb JGR/INGS népirtáskutatói hálózat biztosítja mindehhez a fogalmi felépítményt, Patrick Wolfe „az őslakos eltörlése” tézisére támaszkodva a népirtást nem bűncselekményként, hanem gyarmati struktúraként értelmezve, feloldva a szándékot és Izraelt állandó gyanúsítottá téve.
Az Amnesty International ugyanazt a logikát alkalmazza a „kettős szándék” fogalmán keresztül, és más országok kontextusában – különösen a Kanadáról szóló Stolen Land, Stolen Lives (Ellopott föld, ellopott életek) jelentésben és a Wet’suwet’en kampányban – kifejezetten támogatta a telepes-gyarmatosítási érveket, a paradigmát az állami erőszak megítélésének általános sablonjaként normalizálva.
A Human Rights Watch hasonló mintát követ: még ha a HRW mint jogi mandátummal rendelkező civil szervezet kerüli is a túlzottan elméleti nyelvezetet, népirtás-értékelése ugyanazon érvelésre épül, és korábbi izraeli/palesztiniai igazgatója, Omar Shakir a „telepes-gyarmatosítás” fogalmát nyíltan „alapvető jelentőségűnek” nevezte a konfliktus megértéséhez.
A B’Tselem esete egyértelművé teszi a fogalomra támaszkodást: a népirtás-rágalom-jelentésében a „telepes gyarmatosítás” link közvetlenül Wolfe 2006-os JGR-cikkére vezet, bemutatva, a paradigma mennyire mélyen alátámasztja a vádat.
Mindent összevéve a minta egyértelmű: a népirtás-rágalom nem önálló állítás, hanem egyetlen elméleti architektúra – a telepes gyarmatosítás – terméke, nélküle a vád egyszerűen nem működhet.
Abba kell hagynunk, hogy mindent „vérvádnak” nevezünk, ehelyett pontosan meg kell neveznünk az anticionista kor konkrét rágalmait: a gyarmatosító-, apartheid- és népirtás-rágalmakat. Nem elég azt mondani, hogy „antiszemita” – követelnünk kell, hogy az intézmények hivatalosan is elutasítsák a népirtás rágalmat, és ismerjék el, hogy az valós erőszakot gerjeszt. Teljes mértékben és egyértelműen el kell ítélniük az anticionista ideológiát, nem csupán azt állítva, hogy „antiszemitává válhat”. Abba kell hagynunk, hogy az anticionista tömegeket és tüntetéseket „palesztinbarátként” vagy „szabad Palesztinaként” emlegessük. A zsidó szervezeteknek azonnal teljes körű kampányt kell indítaniuk az anticionizmus ellen.
A szerző
