Ádám István Pál Házmesterek a vészkorszakban című könyve kiváló, hiánypótló munka. Nemcsak azért, mert ezt az érdekfeszítő témát rendkívül alaposan, olvasmányosan, tömérdek új, eredeti forrás felhasználásával dolgozza fel. Iránymutató a hazai holokauszt-kutatás számára is, mely évtizedeken át kizárólag az áldozatok szempontjából tárgyalta témáját, másolva az amerikai és izraeli történészek első nemzedékének „tényekkel sokkoló” megközelítését. Ennek a csoportnak Raul Hilberg volt a legnagyobb alakja, aki meghonosította a victims-bystanders-perpetrators (áldozatok-szemlélők-elkövetők) felosztást, amely azonban magyar vonatkozásban csak korlátozott mértékben használható. Ádám István Pál, egyébként e sorok szerzőjéhez hasonlóan, a „szemlélőkre” koncentrál, kiemelve belőlük egy kulcshelyzetben lévő csoportot, a budapesti házmestereket. Ők a tragikus 1944-es esztendőben élet-halál urai voltak, és akadt közöttük kollaboráns és ellenálló is. A könyv témája az ő ellentmondásos társadalmi helyzetük és viselkedésük elemzése, mely a mai olvasóhoz is közel hozza a „legsötétebb esztendő” erkölcsi dilemmáit.
Itt érdemes megjegyezni, hogy Ádám István Pál könyve eredetileg 2016-ban jelent meg angolul, a Macmillan kiadónál, magyarul pedig csak nyolc évvel később, a Park Könyvkiadónál, Orosz Ildikó fordításában. Ez a „fáziskésés” sokat elárul arról, hogy a hazai tudományos és kiadói közeg mennyire volt befogadó ezzel a kiváló munkával kapcsolatban. Valószínűleg tartom ugyanis, hogy a szerző felajánlotta a kéziratot egy vagy több magyar kiadónak is, mely miután megkérdezte a mindenható terjesztőket, azok nem láttak „fantáziát” a könyvben. Azután persze, hogy a könyv Londonban, angolul is megjelent, már megváltozott a véleményük…
De térjünk vissza a házmesterekhez, mindenekelőtt egy terminológiai problémához. Magyarország fővárosának 1944 május 19-én kinevezett főpolgármestere, a nyilas doroghi Farkas Ákos június végén rendelte el, hogy a budapesti zsidók a kijelölt „csillagos” házakba költözzenek, június 24-i határidővel. Hosszas alkudozás után összesen 1951 „zsidóházat” jelöltek ki, többségüket Pesten, a belső kerületekben, kisebb számban Budán. A „zsidóházakat” a szakirodalom újabban „szórt gettónak” nevezi, amit Ádám István Pál magyar sajátosságként tárgyal. Ez nem teljesen igaz. Nemcsak Budapesten, de Berlinben, Bécsben, Drezdában, Prágában és másutt is voltak olyan városi házak, ahol összezsúfolták a származásuk alapján zsidónak minősített családokat. Itt hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak, és innen deportálták őket a kelet-európai koncentrációs táborokba. (Viktor Klemperer több ilyen házról is leírást ad a Harmadik Birodalom nyelve című munkájában.)
Ami Budapesten valóban egyedi volt, az a „zsidóházak” nagy száma, és az, hogy erre a „koncentrációra” a második világháború utolsó évében került sor, amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler elveszíti a világháborút. Ez a körülmény, melyet a szövetséges haderő 1944. június 6-i, sikeres normandiai partraszállása is nyilvánvalóvá tett, lehetővé tette, hogy Horthy Miklós kormányzó a koronatanácson felfüggessze a deportálásokat, és szembeszegüljön a folytatásukat és befejezésüket sürgető minisztereivel. Ezáltal a zsidóházakba költöztetett budapesti zsidók életfontosságú haladékot kaptak, és a házmesterek szerepe megnőtt, hiszen a bentlakók rajtuk keresztül érintkeztek a külvilággal, a hatóságokkal.
Megjegyzendő, hogy már 1944 előtt történtek a fővárosi hatóságok részéről előkészületek arra, hogy a házmesterektől információkat gyűjtsenek a lakóik vallásáról, illetve származásáról, pl. feladatukká tették, hogy a lakónyilvántartó könyvben ezt tüntessék fel, és figyeljék, hogy a bérlők fenntartanak-e tiltott szexuális kapcsolatot egymással. Egyidejűleg még 1942 augusztus elsejével a zsidó vallású házfelügyelőket elbocsátották, bár nem voltak túl sokan. Ezekhez az intézkedésekhez intenzív propagandakampány is társult, mely a házfelügyelők érdekvédelmi szervezeteiben, és az általuk kiadott újságokban folyt. Ennek terméke volt a „Dohány utca és Körút sarok” című, 1943-ban kiadott antiszemita „asztfaltregény”, bizonyos Molnár Ferenc tollából, aki természetesen nem volt azonos az akkor már New York-ban élő híres névrokonával.
De ezek az intézkedések sem voltak alkalmasak arra, hogy a kiemelten fontos helyzetbe került házfelügyelők közreműködjenek a budapesti zsidók elszigetelésében és elpusztításában. Fennmaradt ugyanis egy jelentős csoportjukban az együttélés során kialakult szolidaritás a lakóik iránt, és a lehetőségekhez képest igyekeztek nekik segíteni, Igaz volt ez az ú.n. „csillagos” házakra, de a keresztény házakra is, ahonnan a zsidó bérlők arra kényszerültek, hogy a „szórt gettóba” költözzenek. Pontosan ez történt az édesanyámmal is, aki szembesülve a szörnyű zsúfoltsággal, mely egy Aréna úti zsidóházban várt rá az engedélyezett tövid eltávozást arra használta fel, hogy visszamenjen abba a házba, melyet el kellett hagynia. A házfelügyelő, bizonyos Svannerné, bár arra kötelezték, hogy adja le a kis garzonlakás kulcsát, és jelentse az „üresedést”, ennek nem tett eleget, hanem visszaadta anyámnak a kulcsot. Így anyám visszamehetett az Eszterházy utcába, ahol nem csak ő élte itt túl az 1944-es esztendőt, de az egész családnak, sőt, a barátnőinek is rejtekhelyet tudott szerezni.
Persze, ez a történet ritkaságszámba ment, különös tekintettel arra, hogy itt az életmentésben az anyagiak nem játszottak szerepet. Jó néhányan voltak viszont, akik kisebb vagy nagyobb összegért, illetve tárgyakért cserébe segítettek, életet mentettek. „Az utóbbi évek kutatásai árnyalják azt a magyar holokausztirodalomban korábban uralkodó nézetet, miszerint az embermentésben itt főként külföldi diplomaták és a magyar politikai társadalmi elit kivételesen bátor tagjai jártak volna élen. Elismerve ezen szereplők jelentőségét, szeretném hangsúlyozni, hogy sok esetben hasonlóan fontos támogatást nyújtottak olyan hétköznapi emberek is, mint a házmesterek”, írja találóan Ádám István Pál.
A házmesterek szerepe az idő előrehaladtával egyre nőtt: a nyilas puccs után, amikor a zsidóházakban összezsúfolt embereket sáncásására vezényelték, majd „halálmenettel” útnak indították Hegyeshalom felé, szerepet kaptak még a transzportok összeállításában is. Mindazonáltal az 1944-es esztendő második felében, a kaotikus viszonyok között a házfelügyelők a körülményekhez képest nem vizsgáztak rosszul. Erről az életviszonyait tekintve kevéssé ismert társadalmi csoportról szól Ádám István Pál könyve, melyet mindenkinek ajánlok.
A szerző
