„Írásom adalékokat szolgáltat a zemplén vármegyei, sátoraljaújhelyi holokauszt elő- és történetéhez” – szól dr. Zinner Tibor jogtörténész A „Kínok Útja” – Az iheli kisállomástól a sátoraljaújhelyi nagyállomásig című könyvének alapgondolata. A Holokauszt Emlékközpont kiadásában megjelent könyv a szerző szerkesztő nagyapjának leveleit, dokumentumait és családjának életét dolgozza fel. Elsősorban a holokausztra koncentrál a kiadvány, de valódi családkönyv született.
Dr. Zinner Tibor professzor a tőle megszokott alapossággal nyúlt a számára nagyon érzékeny témához. A családi érintettség miatt terhelt kutatónak mindig fokozottan kell ügyelnie a történeti objektivitásra. 2014-ig úgy tudta a család, hogy dr. Zinner Sándor (1890-1964) és felesége, dr. Zinner Sándorné, született Fuchs Erzsébet kézzel írott levelezőlapjai és levele maradt fenn az 1944. májusi sátoraljújhelyi gettósítás és gyűjtőtáborbeli életük kapcsán. Ezeket Zinner publikálta már. és a Veritas Intézet évkönyveiben közölte. (Zinner Tibor 2015: Levelezőlapok és levelek a gettóból munkaszolgálatos édesapámhoz. In VERITAS Évkönyv 2014, Budapest, VERITAS Történetkutató Intézet és Magyar Napló. 255–278.; Zinner Tibor 2017: Egy el nem küldött levél, és ami előtte történt és utána következett… In VERITAS Évkönyv 2016, Budapest, VERITAS Történetkutató Intézet és Magyar Napló, 249–269.)
A mostani írása viszont egy véletlenül előkerült nagyapai napló vagy naplótöredék. A közgyűjteményekbe az adományozó alatt vezették fel az iratanyagot, így évtizedekig nem lehetett tudni, hogy nem dr. Barta Sándor, hanem dr. Zinner Sándor írása a ma már a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjteményben található egodokumentum. Zinner professzor igen alapos családtörténeti áttekintést ad az ősei kapcsán. Származása, dédszülei, nagyszülei, szülei és más rokonai (Zinnerek a Fischek, Fuchsok, Groszmanok és Gutmannok) kapcsán is nagyon részletes tényadatokat, anyakönyvi információkat olvashat az érdeklődő.
A könyv jól tagolt, talán az oldalszámhoz képest túlságosan is. Zinner professzornak köszönhetően rengeteg információ, adat segíti az olvasót eligazodni. A lábjegyzetek is számos támpontot adnak a tájékozott olvasónak, de leginkább a témában teljesen járatlanoknak. A fotók, a kép- és dokumentummellékletek is sokat segítenek a téma érzékeltetésében, személyessé tételében, az elmélyülésben. Újra előkerülnek a szerencsésen megmaradt családi archívum már publikált írásai, iratai, levelei, amelyek a magyar holokausztkutatás számára immár megkerülhetetlen források. Ezeknek fontosságát dr. Grosz Andor MAZSIHISZ elnök is kiemelte a könyv előszavában: „…nem „csak” a Zinner család története bontakozik ki az olvasó előtt, vagy egy a betegeiért élő orvos életrajza, hanem az a Magyarország, ahol Sátoraljaújhelyen külön zsidó kórház működött, s amely intézmény segített mindenkin, akinek szüksége volt rá.”
Dr. Zinner Sándor 1890. július 25-én Sátoraljaújhelyen látta meg a napvilágot. Sátoraljaújhelyi Római Katolikus Főgimnáziumban 1908. június 11-én jelesen érettségizett. 1913. október 31-én budapesti és berlini tanulmányai után avatták orvossá. A Budapesti III. sz. Belklinikán töltötte le a kötelező gyakorlatot az első világháború kitöréséig. Segédorvosként vonult be. Megjárta az orosz harcteret is. 1919-től visszatért szülővárosában. Az Izraelita Szentegylet kórházát vezette 1922-től ideiglenes, majd kinevezett igazgatóként. A két világháború között a Kárpát-medencében vidéken csupán itt, illetve Baján, Kolozsvárott és Szabadkán volt zsidókórház. Ezek a német megszállásig, 1944-ig működhettek.
A sátoraljaújhelyi gettót egyébként a település legelhanyagoltabb részén, a Ronyva-parti cigánytelepen és a település kijelölt házaiban jelölték ki 1944. április második felétől. Szögesdróttal és deszkapalánkkal kerítették körül. 1944. május elejétől a vármegyei, járási zsidók beérkeztével bővítették a gettót gyűjtőtáborrá. 1944. május 16-án, 22-én, 25-én és június 3-án szállították Auschwitz-Birkenauba az idekényszerített embereket.
Zinner Sándor doktorék utolsóként, a végső transzporttal 1944. június 3-án hagyják el a szülőhelyüket. 1944. június 3. és 1945. július 5. között írt naplójából kibontakozik a németek kegyetlen bánásmódja, emellett betekintést kaphatunk a szövetséges haderőnek az immár hadifogollyá vált németekkel szemben alkalmazott megtorló gyakorlatába is. Az egodokumentum két részre bontható. A német deportálás és táborrendszer világa, illetve a szövetséges hadifogolytábor világa bontakozhatnak ki előttünk.
Hőség, zsúfoltság, a családtagok elszakítása már sokaknál elmondott, leírt visszaemlékező gondolatsor, mégis újra és újra letaglózza az olvasót. 1944. a szégyen éve a magyar történelem számára. Magyar állampolgárok magyar segítséggel a pokol tornácára kerültek. Kevesen tudtak onnan megmenekülni, ahová Zinner doktor került. Az Auschwitz-i szelekció után Dörnhau (Kolce), Butzer-Holzman, Bergen-Belsen csak a legfontosabb állomások.
Az erőszak és a durvaság mindennapossá vált: „Közben az egész láger elment Wüstewaltersdorfba fürdeni és tetűtleníteni. Gyönyörű útunk volt az Eule hegységen keresztül, 4 óra gyaloglás remek fenyvesekben, a fürdő egy szép kis hegyi ipari városkában volt, és oroszok kezdték [a fürdést]. A deinfectio [fertőtlenítés – a szerző] lassan ment, ránk csak hajnalban került a sor, visszafelé pedig csak 10-kor indultunk, más úton, a „Grosse Eule” nevű heggyel szemben, mely híres kirándulóhely és kilátó. Visszatérve sokáig állattak az udvaron, mert egy Häftling megszökött és ezért minket büntettek; a capo [kápó, zsidó őr – a szerző] 25 botot kapott bár rögtön jelentette, az őr, kinek vigyázni kellett volna, persze ártatlan volt.”
Hogy mennyire érzékellenné válik az ember arra is jó példa, amikor már a halál torkában vannak az emberek; mennyire már csak a túlélés, önmentés, a közvetlen ismerősök mentése számít: „Miután a betegek száma oly nagy lett, hogy majd az egész félemeleti blokkot elfoglalta, az összes betegeket lehelyezték a földszintre, ahová még a környező táborokból is hoztak betegeket. Kb. 300-ra rúgott a betegek száma, mikor a blokkot átvettük. […] Azt hittük először, hogy ezek kórházba mennek. De aztán jött a parancs, ezeket külön helyezték el szalmazsákokra az első emeleti padlástérbe, a mellükre számot kellett írni, a fehérneműjüket le kellett venni, úgy, hogy csak egy csíkos vászonkabát és nadrág maradt rajtuk azt is meg kellett tiszta ceruzával számozni, a cipő helyébe pedig fatalpú papucsot kaptak. Ekkor már láttuk, hogy ennek jó vége nem lehet. Megindult az organizáció a levetett ruhák után, én csak egy szíjat és egy pár cipőt vettem, adtam érte 2 teljes adag kenyeret. Egy inget, mert nekem volt, a beszolgáltatott tömegből elemeltem. Ellopták a sapkámat, hogy mennyire durva és érzéketlen lelkületű lett az ember legjobban az mutatja, hogy egy halottról egyszerűen elvettem a sapkát, hogy a hiányt pótolhassam. Kb. 8 napig fetrengtek a szerencsétlenek a szalmán, meg is tetvesedtek, mikor az elszállításukról intézkedés történt. A vonathoz az I. csoportot Deutsch Andi kísérte, a II-kal úgy volt, hogy én megyek, hogy Wildmann Ernőnek segítségére legyek. De ahogy az autó visszajött, halott sápadtan hozzám futott Deutsch és mondta, hogy eszembe ne jusson a vasúthoz kimenni, a transzport Auschwitzba megy a krematóriumba, mert az auschwitzi kommandó csak úgy behajigálta a betegeket a waggonba nem törődve sebeikkel és törésekkel. Őt is erőszakkal el akarták cipelni, csak a mi Scharführerünk mentette meg, nagy nehezen.”
- április 13. élet-határvonal a naplóban. Ekkor szabadul fel a nácik alól Bergen-Belsen. Amerikaiak vonulnak be, de ennél sokkal összetettebb a kép. Zinner doktor döbbenetes helyzetképet ad a neves nap kapcsán: „mert ezen a napon az amerikai hadsereg védnöksége alá került a tábor, a külső őrséget magyar honvédek látják el, belül pedig az SS fehér karszalaggal csak rendőri szolgálatot végez. […] Habár ez az áttétel a tábor külső képét nem befolyásolja, mert továbbra is rendületlenül éhezünk…”
A holokauszt-túlélő nem hallgathatta el az olyan részletkérdésnek tűnő, érzékeny témát sem, mint a túlevés, a táplálkozással összefüggő következményeket sem. Sem a németek, sem az angolok kapcsán nem fukarkodik a minőségjelzőkkel.
A gyűjtőtábor, amely hadifogolytáborrá lett átszervezve, hadifoglyok mellett túlélőket is ott tartott az angol zónában. A tábor mindennapjairól sem hallgatott el olyan témákat, amiket máshol még csak leírni sem mertek később a holokauszt-túlélők: „Ma nagy riadalom van a táborban a nők között. Az angolok Klein dr. abonyi rabbi iniciatívájára kifogásolták, hogy a zsidó lányok a hadifogoly magyar bakákkal igen jóban vannak. Most meg lett tiltva, hogy katona a szobába bejöjjön, kivéve szolgálati ügyben, és azzal lettek megfenyegetve, hogy aki mégis bakával sétál, az nem fog hazamenni. Persze sok lány jár leeresztett orral, de legfőbb ideje volt, mert már kicsit sok volt, amit a lányok műveltek. Persze a Tommik [angol katona – a szerző] is sokat kísérik a lányokat, táncoltatják őket, cigarettával, csokoládéval ellátják. A lengyel zsidólányok valósággal esedeznek egy[-egy] jóképű szőkés-vörös beefsteak pofájú angol srácért.”
Dr. Zinner Tibor célja, hogy bemutassa családja, leginkább nagyapja szenvedéstörténetét, célt ért. Az azóta elhunyt, sokunk által tisztelt, szintén felső-magyarországi kötődésű Dr. Kováts Dániel (1929-2023) irodalmár is a nehéz terhet emelte ki a történészi felelősség és családi érintettség okán. Ám az értékes napló kapcsán ő is kiemelte: „Az utókor miatt szerencse, hogy nagyapádnak volt ereje és kedve papírra vetni azoknak a vészterhes napoknak a történéseit.” És valóban leszögezhetjük, a kiadvány valóban fontos képet ad az „emberiség egyik legnagyobb horrorja”, a holokauszt kapcsán, a végtelenül őszinte kisember, az üldözött szemszögéből. Egy olyan értelmiségi szemszögéből láthatjuk élesen a korszak elborzasztó emberüldözését bemutató ördögi képét, aki nem akart elhallgatni semmit. Egyben írásaival emléket is állít nem csupán őseinek, hanem az elpusztított sátoraljaújhelyieknek, zempléni embertársainknak is.
Zinner Tibor – A „Kínok Útja” – Az iheli kisállomástól a sátoraljaújhelyi nagyállomásig. Holocaust Dokumentációs Központ És Emlékgyűjtemény, Budapest–Sátoraljaújhely, 2022.
A szerző
