Avi Abelow Facebook-bejegyzése
Gond nélkül elismerem, hogy egyes zsidók, különösen Izraelen kívül, kínosan érzik magukat az Itamar Ben-Gvirhez hasonló figurák miatt. Az emberek vitatkozhatnak a múltbeli tetteiről, a politikai stílusáról vagy bizonyos kijelentéseiről, és dönthetnek úgy, hogy nem szavaznak rá az izraeli választásokon. Az értelmes emberek valódi vitákat folytathatnak ezekről a dolgokról.
De ami annyira kiábrándító – és veszélyes – az az, hogy milyen sokan egyszerűen nem hajlandók elismerni a valóságot, ami miatt ma oly sok izraeli körében népszerű.
Nem vesznek tudomást arról a tényről, hogy Ben–Gvir nem rasszista, nem terrorista, és nem az a fenyegetés rájuk nézve, aminek hinni szeretnék. Vonzereje nem a gyűlöletben gyökerezik. Hanem abban a mély, fájdalmas felismerésben, hogy a zsidó hazában a túléléshez erőre van szükség – és annak kíméletlen tudatosítására, hogy valójában honnan jönnek az ellenünk irányuló fenyegetések: az 1400 éves kultúrában tenyésző iszlamonáci ellenségtől, amely még ma is ünnepelve énekli, hogy „Kajbar, Kajbar ja jahud”, azt ünnepelve, amikor a muszlimok Kajbarban a 7. században lemészárolták a zsidókat, és egy olyan társadalomtól, amely ma Izrael elpusztítására törekszik.
Ez a valóság nem kényelmes. Nem illik bele a nyugati „progresszív”, valójában regresszív narratívákba. De ez az igazság, amellyel az izraeliek minden egyes nap együtt élnek – és ennek figyelmen kívül hagyása csak még több zsidó életébe kerül.
A Ben Gvir amerikai szerepléseire adott reakciókat olvasva egy dolog szívszorítóan világossá válik: túl sok zsidó még most sem érti a valóságot, amellyel szembenézünk.
Ami még rosszabb – a nyugati progresszív értékek, amelyeket magukévá tettek, megnyomorítják a képességüket, hogy még a legalapvetőbb zsidó ösztönt is elismerjék: az önvédelem jogát és szükségességét.
Egy nemrégiben történt példa tökéletesen példázza ezt. Egy kommentátor arra figyelmeztetett, hogy a „hatalomittas judaizmus” ugyanolyan rossz, mint a terrorista mozgalmak világszerte. A hatalomtól megittasult? Mióta kell a zsidó népnek – kétezer év száműzetés, üldöztetés, pogromok, gázkamrák és most dzsihádista mészárlás után – bocsánatot kérnie azért, hogy végre újra szert tett arra a hatalomra, amivel megvédheti magát?
A hatalom nem gonosz. A hatalom a túlélés. Zsidó hatalom nélkül halottak vagyunk. Zsidó erő nélkül nem lenne Izrael, nem lennének szabad zsidó közösségek, és nem lenne sehol jövője gyermekeinknek.
Az igazi erkölcsi perverzió nem az, hogy az izraeliek olyan vezetőkre szavaznak, mint Itamar Ben–Gvir, akik megígérik, hogy megvédik őket – az igazi perverzió az, hogy a zsidók, akár Izraelben, akár a diaszpórában, gyengeséget, önmérsékletet és erkölcsi egyenértékűséget prédikálnak akkor, amikor a zsidó vér szabadon folyik Izrael földjének utcáin.
Kristálytisztán ki kell jelenteni: a zsidók, akik Ben-Gvirt megválasztották – százezrével – sokkal inkább kötődnek a mai zsidó nép autentikus értékeihez, mint azok a zsidók, akik ezeket a kéztördelő hozzászólásokat írják, akár Izraelben, akár a billentyűzetük mögött New Yorkban vagy Los Angelesben.
Az Askelonban, Szderotban, Jeruzsálemben, valamint Júdeában és Szamáriában élő izraeli zsidók pontosan tudják, mi forog kockán. Tudják, hogy a túlélés nem az „egység” és az „önmérséklet” üresen kongó jelszavain múlik, hanem a fegyveres, nem bocsánatért esedező zsidó erőn – azon a fajta erőn, amelyet a Tóra értékei mindig is megköveteltek, amikor a gonosszal szemben álltunk.
A Talmud azt parancsolja nekünk: „Ha meg akar ölni valaki, kelj fel és öld meg előbb!”. Nem azt mondja: fogd vissza magad, nehogy „felsőbbrendűséggel” vádoljanak. Nem azt mondja: aggódj, hogy a CNN vagy a progresszív szomszédaid mit szólnak majd a reakciódhoz.
Azt mondja: védd meg a zsidó nép életét. Habozás nélkül. Bocsánatkérés nélkül.
Azok, akik Ben-Gvirt és az izraeli zsidókat „felsőbbrendűséggel” vádolják, csak azért, mert biztonságban akarnak élni őseik hazájában, magukba szívták korunk nyugatellenes, Izrael–ellenes, zsidóellenes narratíváit. A Tóra értékeit progresszív dogmákkal helyettesítették. Kiherélték a zsidó túlélési ösztönt az erkölcsi „tisztaság” téveszméjével, amely azt követeli, hogy feküdjünk le és haljunk meg azért, hogy mások szeressenek bennünket.
A gyengeségben nincs erény. Nincs szentség a megadásban. Nincs béke, ami abból származik, ha azokat akarjuk megbékíteni, akik a pusztulásunkra törnek.
Nem véletlen, hogy éppen a földünkhöz, történelmünkhöz és hitünkhöz leginkább kötődő zsidók többsége – különösen a veszélyhez legközelebb eső városokban élő zsidók – túlnyomó többsége elutasítja a progresszív világ öngyilkos eszméit. Okosabbak ennél. A zsigereikben érzik.
Megértik, hogy a zsidó szuverenitás zsidó erőt követel. Hogy a zsidó szabadság zsidó bátorságot követel. Hogy a zsidó élet zsidó hatalmat követel.
Amikor egyes zsidók kioktatják az izraelieket, amiért „ünneplik a zsidó hatalmat”, elárulják, hogy mennyire eltávolodtak a zsidó nép élő, lélegző, harcos szellemétől.
Október 7–ének minden illúziót le kellett volna rombolnia. A végső halálos csapást kellett volna mérnie arra a „progresszív” fantáziára, hogy a zsidó „kedvesség” majd megvéd minket. Ehelyett néhány zsidó még fokozza is ugyanazt az öngyilkos puhányságot, amely a zsidókat a történelem során mindig könnyű prédává tette ellenségeink számára.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tovább hallgassunk rájuk.
Át kell vennünk az alapvető zsidó büszkeséget – egy heves, bátor, nem bocsánatért esedező büszkeséget, amely a földünkben, a Tóránkban és az Isten adta jogunkban gyökerezik, hogy túléljünk és gyarapodjunk.
Nem „hatalomittas” – elkötelezett a túlélés mellett.
Nem „felsőbbrendűség” – szuverenitás.
Nem „terrortaktika” – önvédelem.
Ez az egyetlen judaizmus, amely biztosítani fogja a zsidó jövőt – Izraelben és azon túl.
Akár tetszik, akár nem, Ben-Gvir ma a valóság és az önfenntartás egészséges megértését képviseli, amit sok, a nyugati nevelés és értékrend által mélyen befolyásolt zsidó fél elfogadni.
A szerző
