Miért választja olyan sok zsidó a hallgatást, vagy ami még rosszabb, áll Izrael ellenségei mellé?

A válasz elsősorban nem politikai, hanem mélyen pszichológiai. Üdvözlünk a “kognitív disszonancia” birodalmában!

Amikor egy zsidó azzal szembesül, hogy a világ nagy része gyűlöli Izraelt – vagyis az egyetlen országot, amely megtestesíti az ő történelmi, kulturális és etnikai identitását –, akkor egzisztenciális választásra kényszerül.

Két lehetőség áll előtte:

– Kiáll Izrael mellett, vállalja a társadalmi elszigetelődést, a megszégyenítést, a karrierje félbetörését, és azt, hogy 30 éve jó barátjának felesége egy balatoni étterem közepén, a többi vendég feje felett üvöltve “gyerekgyilkos cionistának” nevezi.

– Vagy eljátssza, hogy ő „a jó zsidó”. Az a fajta, aki kellően „kritikus”, „progresszív”, kellően „kiegyensúlyozott”, és legfőképp: nem hoz másokat kínos helyzetbe azzal, hogy emlékezteti őket a zsidó büszkeség és önvédelem létére.

És mivel a bátorság izommunkával és kellemetlenségekkel jár, míg a meghunyászkodás kényelmesen ül az erkölcsi felsőbbrendűség bársonyszékében, a döntés sokaknál mintegy magától megtörténik. Különösen a nyugati zsidó értelmiség körében, ahol könnyebb belépni a „haladó” szalonokba, ha az ember az ajtóban leteszi a magendavidos nyakláncát.

Ez a magatartás aztán szinte spirituális higiénévé válik: erkölcsi mosakodási rítussá, amit naponta ismételnek: „Én nem olyan vagyok, mint azok az agresszív, izraeli zsidók. Én a „humánum” oldalán állok.”

Megfeledkezve arról, hogy ha égni kezd a talpuk alatt a föld – ahogy elkerülhetetlenül meg fog történni –, az elsők között fognak alijakérelmet benyújtani abba az országba, amit oly fensőbbségesen ítéltek el, miközben fiatal izraeliek százezrei igyekeztek az életük árán is megvédeni a terrorizmus tengerében, hogy legyen hova menekülnie.

Valójában persze csak a belső szorongás, a hovatartozás törzsi kínja és a karrierféltés rejlik az igazságosság és az árnyaltság emlegetése mögött. Konformitási kényszer, társadalmi identitásváltás, és morális irányvesztés.

És amikor feltűnik valaki, aki ebben a játszmában nem hajlandó részt venni – aki kiáll, nevén nevezi a dolgokat, és nem átallja zsidóként védeni a saját népét – akkor jön az öngyűlölet tudatos vagy tudattalan álcázott formája: a gúny, az elutasítás, a lesajnálás.

Nem amiatt, mert nincs igaza az ilyen embernek, hanem mert tükröt tart nekik – és az a tükör nem Izraelt mutatja torznak, hanem őket gyávának.

A gyávaság mindig hangoskodik, amikor másnak a bátorsága miatt kínossá válik.

Ha nem tudnak elnémítani, akkor legalább meg akarják magyarázni, miért is hallgatnak – nehogy szembe kelljen nézniük a kellemetlen igazsággal: amikor a történelem ismét kopogtatott, ők inkább elbújtak az ajtó mögött, minthogy kinyissák és kiálljanak.