MI VÁRHATÓ A KÖZEL-KELETEN 2026-BAN?
Ketten ugyanarról
Kornéli Bea Facebook-bejegyzése:
Igazából nem tudom, bármi lehetséges és az ellenkezője is.
A Közel-Kelet nem a megoldásokra, hanem a konfliktuskezelésre fókuszál. A térség államai és nem állami szereplői egyaránt eljutottak arra a pontra, ahol a végső rendezés illúziója háttérbe szorult, és helyét a kockázatminimalizálás, az eszkaláció kontrollja és a belpolitikai túlélés logikája vette át. Ezért a régiót nem a béke felé vezető folyamatok, hanem az instabilitás intézményesülése fogja jellemezni.
Izrael–palesztin konfliktus: nem lesz béke, de nem lesz összeomlás sem
Az izraeli–palesztin konfliktus 2026-ban sem jut el a politikai megoldásig. A kétállami rendezés továbbra is deklaratív hivatkozási pont marad az érdekeltek számára, de sem az izraeli, sem a palesztin oldalon nem áll rendelkezésre az ehhez szükséges politikai akarat, intézményi stabilitás vagy társadalmi konszenzus. Gázában ciklikus tűzszünetek váltják majd egymást, amelyek elsősorban humanitárius és taktikai célokat szolgálnak, nem pedig politikai rendezést. Ciszjordániában ezzel párhuzamosan a fragmentáció mélyül: helyi fegyveres csoportok, gyengülő központi kontroll és egy legitimációs válsággal küzdő Palesztin Hatóság jellemzi a terepet. A konfliktus nem szűnik meg, hanem krónikus állapottá válik, amelyet a felek költségesnek, de kiszámíthatónak tartanak.
Izrael és Szaúd-Arábia
Az Izrael és Szaúd-Arábia viszonya jelenleg a Közel-Kelet egyik legérdekesebb és legfélreértettebb kapcsolata. Nem diplomáciai kapcsolat, hanem stratégiai párhuzamosság, amely időnként majdnem szövetséggé válik, majd visszahúzódik a csendbe. Szaúd-Arábia nem tekinti Izraelt egzisztenciális ellenségnek. Nincs közöttük katonai konfrontáció, nincs fenyegetés. Rijád már rég nem az 1960–70-es évek arab–izraeli logikájában gondolkodik. A két ország stratégiailag összehangolt, mert ugyanazt a fő fenyegetést látja: Iránt, miközben mindketten érdekeltek az amerikai biztonsági ernyő fenntartásában. Stabilitást akarnak, nem ideológiai háborút. Ezért ez a kapcsolat csendes együttműködésen alapul, hírszerzési, biztonsági és stratégiai szinten, nyilvános tagadással és zárt ajtók mögötti egyeztetésekkel.
Miért nem lesz akkor mégis „normalizáció”? Mert három tényező egyszerre van jelen: a palesztin kérdés, Szaúd-Arábia nem engedheti meg magának, hogy nyíltan megkerülje. Nem feltétlenül a palesztinok miatt, hanem a saját vallási és regionális szerepe miatt. Rijád a normalizációért cserébe kemény amerikai garanciákat kér: biztonsági szerződést, nukleáris együttműködést, fegyverzetet. Ezekről azonban Washingtonban nincs teljes konszenzus.
Egy nyílt szaúdi-izraeli megállapodás Izrael részéről is politikai engedményeket igényelne, amire 2026 környékén kevés hajlandóság mutatkozik. Tehát nem lesz teljes normalizáció, de lesz viszont óvatos közeledés, taktikai egyeztetés, Irán-ellenes stratégiai párhuzamosság. A kapcsolat jellege legpontosabban így írható le: „Még nem szövetség, de már nem tabu.”
Izrael–Irán: háború nélküli háború, háborús retorikával
Izrael és Irán viszonya 2026-ban továbbra is a nyílt háborút elkerülő konfrontáció keretei között marad. Bár a retorika mindkét oldalon háborús, a stratégiai racionalitás felülírja a közvetlen összecsapás kockázatát. Irán továbbra is a nukleáris küszöb közelében marad, anélkül hogy formálisan átlépné, mivel a potenciális képesség önmagában is jelentős elrettentő erő és alkupozíciós értékkel bír. Izrael eközben fenntartja az úgynevezett „szürkezónás” műveletek stratégiáját: célzott csapások, kibertámadások és proxykonfliktusok révén igyekszik korlátozni az iráni befolyást, elsősorban Szíriában és Libanonban. A konfliktus intenzív marad, de kontrollált keretek között. Mindkét fél számára a fenyegetés hasznosabb, mint maga a háború.
Izrael–USA: stratégiai házasság, külön hálószobákkal
2026-ban az USA továbbra is Izrael legfontosabb szövetségese marad, de feltételekkel, szemöldökráncolva, egyre kevesebb türelemmel. Washington: nem akar közel-keleti háborút, Kínára és a belpolitikára szeretne koncentrálni, Izraeltől „önmérsékletet” kér, miközben fegyvert ad el.
Izrael: tudja, hogy Amerika nélkül nincs stratégiai mozgástere, de egyre kevésbé akar amerikai tanácsokra hallgatni. Ez egy sok évtizedes mintázat: „Nem értek veled egyet, de nélküled nem megy.”
Más szóval: Az Egyesült Államok továbbra is garantálja Izrael katonai fölényét és biztonságát, ugyanakkor egyre határozottabban jelzi politikai fenntartásait az izraeli konfliktuskezelés módszereivel kapcsolatban. Izrael növekvő stratégiai autonómiára törekszik, de tisztában van azzal, hogy amerikai támogatás nélkül regionális léptékű háborút nem képes fenntartható módon megvívni.
Törökország szerepe 2026-ban is ambivalens marad Jeruzsálem szempontjából. Ankara retorikájában továbbra is erőteljesen palesztinpárti és Izrael-kritikus hangot üt meg, amely elsősorban belpolitikai legitimációs célt szolgál. Ugyanakkor a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fennmaradnak, és a diplomáciai csatornák sem záródnak be véglegesen. A török–izraeli viszony nem ellenséges, de nem is baráti: időszakos feszültségek és pragmatikus együttműködés párhuzamos jelenléte jellemzi továbbra is.
Egyiptom ezzel szemben 2026-ban is a térség egyik legstabilabb szereplője marad Izrael szemszögéből. A hideg béke fennáll, Kairó pedig továbbra is kulcsszerepet játszik a gázai konfliktus kezelésében és a közvetítési folyamatokban. Egyiptom egyszerre törekszik regionális stabilizátor szerepre és a saját stratégiai érdekeinek érvényesítésére, miközben Izrael számára nélkülözhetetlen, még ha a bizalom nem is teljes.
Összességében 2026-ban a Közel-Keletet a menedzselt instabilitás fogja meghatározni. A szereplők nem a békére, hanem az eszkaláció elkerülésére optimalizálnak, miközben belpolitikai okokból fenntartják a konfrontatív narratívákat. A legnagyobb kockázat nem egy tudatosan vállalt háború, hanem egy nem szándékolt incidensből kinövő, kontrollálhatatlanná váló eszkaláció jelentheti. De reméljük ennek a valószínűsége zéró. A térség továbbra is a konkrét megoldások helyett az elodázott döntések politikájának színtere marad, mert a jelenlegi politikai racionalitás a halogatást tekinti a legkisebb kockázatú stratégiának.
A szerző
Sebes Gábor véleménye:
A jövőbelátás elvileg lehetetlen, a jóslás nem egzakt tudomány. De igény, az van rá, így fenntartásaim ellenére vitába szállok a szakértővel.
Az izraeli-palesztin konfliktus nem jut el a politikai megoldásig: már az elnevezéssel sem értek egyet, mert itt zsidó-dzsihadista konfliktusról van szó. Ennek csak egyik frontja az Izrael elleni harc, ami korántsem korlátozódik a palesztin arabokra. Az egyik oldalon dzsihadisták vívnak vallásháborút, a másik oldalon egy modern demokrácia vív önvédelmi háborút. Hogyan lehetne ennek „politikai” megoldása?! Csak fellángoló háborúkat követő ideiglenes szünetek lehetségesek.
Szaúd-Arábia sokáig maga is a dzsihád egyik támogatója volt. Jelenleg pragmatikus a vezetése, de ez bármikor változhat palotaforradalom vagy más okok miatt.
Izrael-Irán: Irán megtámadta Izraelt, és ennek az okai (dzsihád) nem múltak el. Irán nem marad a nukleáris küszöb közelében, hanem mindent meg fog tenni az átlépéséért, hiszen az elszenvedett vereség is erre ösztönzi. Ha nukleáris fegyver birtokában lenne, Izrael és az USA aligha tudna ilyen könnyedén csapást mérni rá. Izrael árgus szemmel figyeli, és ha csak félig-meddig alapos gyanúja támad, hogy Irán átlépheti a küszöböt, támadnia KELL, minden rendelkezésre álló eszközzel. Így a „kontrollált keretek” bármikor megszünhetnek.
Izrael-USA:
2026-ban az USA továbbra is „Izrael legfontosabb szövetségese marad”, de „Washington: nem akar közel-keleti háborút”. Ez kibékíthetetlen ellentmondás. A Hamász és a Hezbollah nem szereltek le, újra fegyverkeznek, ezt pedig Izrael nem tűrheti el. Jelenleg az USA fogja le Izrael kezét, Gázában a sárga vonalat megközelítő terorristákra az izraeli katonák nem lőhetnek, amíg az amerikai parancsnokság nem engedélyezi. Ez izraeli katonák életébe kerül. Sokáig ez az állapot nem tartható fenn. Trump békemegszállottsága, a Nobel-békedíj iránti olthatatlan vágya az USA és szövetségesei érdekeit sérti. Izrael saját hadiiparra és stratégiai függetlenségre törekszik, de ennek kiépítése még évekig tart. Ezeknek az ellentmondásoknak a belső dinamikája fogja meghatározni Izrael mozgásterét és kapcsolatát az USA-val.
2026-ban az USA továbbra is „Izrael legfontosabb szövetségese marad”, de „Washington: nem akar közel-keleti háborút”. Ez kibékíthetetlen ellentmondás. A Hamász és a Hezbollah nem szereltek le, újra fegyverkeznek, ezt pedig Izrael nem tűrheti el. Jelenleg az USA fogja le Izrael kezét, Gázában a sárga vonalat megközelítő terorristákra az izraeli katonák nem lőhetnek, amíg az amerikai parancsnokság nem engedélyezi. Ez izraeli katonák életébe kerül. Sokáig ez az állapot nem tartható fenn. Trump békemegszállottsága, a Nobel-békedíj iránti olthatatlan vágya az USA és szövetségesei érdekeit sérti. Izrael saját hadiiparra és stratégiai függetlenségre törekszik, de ennek kiépítése még évekig tart. Ezeknek az ellentmondásoknak a belső dinamikája fogja meghatározni Izrael mozgásterét és kapcsolatát az USA-val.
Törökország:
Az IDF veterán tábornoka, Gerson Hakohen szerint már nem Irán, hanem Törökország Izrael legveszélyesebb ellensége. Ez csak egy vélemény, de jelzi, mennyire nem igaz az a megállapítás, hogy „a török–izraeli viszony nem ellenséges, de nem is baráti”. De, török részről kifejezetten ellenséges.
Törökország a Muszlim Testvériség Katar után második legerősebb bázisa, politikáját egyre inkább a dzsihádnak és az oszmán birodalmi álmoknak rendeli alá. Az USA teljesen elhibázott elképzelése, hogy Katarnak, Törökországnak és Egyiptomnak szerepet szán a gázai „rendezésben”, egzisztenciális fenyegetés Izrael számára. Az F35-ös vadászgépek kilátásba helyezett átadása csak súlyosbít ezen a képen. Törökország erősíti katonai jelenlétés Szíriában, támogatva az ottani szalondzsihadista vezetést, amely bármikor ledobhatja a szmokingot.
Egyiptom: már a mostani háború előtt, a békeszerződést felrúgva nagyarányú fegyverkezésbe kezdett, katonai bázisokat épített ki a Sinai-félszigeten, támogatta a fegyverek becsempészését a Gázai övezetbe, szóval ellenséges lépéseket tett Izraellel szemben, összecsapásra készül. A Muszlim Tetsvériség ott is erős, és bár korábban üldözték, most mintha az egyiptomi vezetés modus vivendire törekedne a dzsihadista szervezettel.
Összefoglalva: menedzselt instabilitás helyett hol nyílt, hol rejtett felkészülést látok az Izrael és tágabban az egész Nyugat elleni következő háborúra.
A szerző
