Az iráni történelemben aligha újszerű, hogy a síita vezetők szemben állnak a szekuláris uralkodóval, de 1979-ig még senki nem követelte a sah eltávolítását azért, hogy iszlám köztársaságot hozzon létre. Ennek gyökere a síita tanokban keresendő, amely szerint egy napon visszatér a tizenkettedik, rejtőzködő imám, aki a 9. században tűnt el. Addig a napig, amíg a mahdi vissza nem veszi a világi és egyházi hatalmat, az időleges uralkodók csak bitorlók. Perzsia modern történetében az a gyakorlat alakult ki, hogy a mullák és ajatoláhok elfogadták a világi uralkodót, aki az államügyekkel foglalkozott, amíg nekik meghagyták a vallási élet irányítását.
Van azonban egy régi tradició, mi szerint az egyik ajatolláh „primus inter pares,” első az egyenlők között, a példakép forrása, ennek tekintette magát Homeini is, amit a lakosság népszerűségért versengő többi ajatolláh eleinte nem fogadott el, főleg azok nem, akiket Pahlavi sah kormánya támogatott.
Mivel a síita hit nem ismeri az állam és az egyház különválasztását, a sah pedig Irán modernizációjával megszegte az iszlám törvényeit, Homeini logikája szerint a monarchia megbuktatásával kívánta minkét hatalmi ágat összepontosítani a kezében.
Homeini forradalmi újítása közé tartozott az az elmélet, hogy csak az első fázisban lenne iráni, később az egész muszlim világot magába foglalná, amelyben a síiták győzedelmeskednének a többséget képviselő szunniták felett a Közel-Keleten. Ezzel a doktrínával képes volt az alapvetően egymás között versengő ajatolláhokat egységbe forrasztani, amellyel párhuzamosan az iraki, majd párizsi száműzetésének éveiben megkezdte az előző cikkben már említett nemzetközi síita kapcsolatrendszerének a szervezését.
Homeini világképét két könyve „Az iszlám kormányzás”, továbbá a „Homeini és mozgalma” című munkáiban foglalta össze az 1970-es években. A két könyv témája ugyanaz: Reza sahnak, mivel az iszlám ellensége, buknia kell. Irán gazdasági, társadalmi modernizációjával az iszlám törvényeit törölte el, és megfosztotta a síita vallási vezetőket a perzsa társadalomban őket megillető szerepüktől. Tűrhetetlennek tartotta, hogy egyenjogúsította a nőket és megengedte magas pozícióba kerülésüket. Ami ellen pedig a leginkább tiltakozott, hogy az országos bíróságok tisztségeibe világi személyeket nevezhettek ki. Ettől kezdve pedig zsidók, keresztények és a „muzulmánok ellenségei” avatkozhattak be a muzulmánok ügyeibe.
Ezzel együtt azért is támadta Reza Pahlavit, mert szorosan együttműködött az Egyesült Államokkal és Izraellel, amelyet az iszlám elpusztításának fellegváraként nevezett meg. Izrael, mint „kis Sátán” Homeini cionizmusellenes világnézetének absztrakciója, egyedülállóan gonosz pozíciót foglalt el logikai rendszerében. Ellenszenve nem csupán politikai, hanem teológiai, valamint antiimperialista ideológiát is tartalmazott, továbbá konkrét történelmi sérelmeket is ötvözött. Ez a fúzió tette a cionizmusellenességet az új iráni iszlám köztársaság identitásának megkérdőjelezhetetlen alapelvévé.
Teológiai megítélése szerint hevesen elutasította azt az elképzelést, hogy Izrael szuverenitást gyakorolhat az iszlám földeken, különösen Jeruzsálemben (Al-Kudsz), amelyet a „muszlimok első kiblájának” (imairányának) tartott. „Jeruzsálem felszabadítása” így az egész muszlim világ szent kötelességévé vált, ami a mai napig a rezsim visszatérő szlogenje.
Antiimperialista kerete szerint, Homeini következetesen nem legitim nemzetállamként, hanem mesterséges entitásként, „gyarmati előőrsnek” vagy „rákos daganatnak” ábrázolta Izraelt, amelyet a nyugati imperialista hatalmak – nevezetesen „a Nagy Sátán” és Nagy-Britannia – ültettek a Közel-Kelet szívébe, hogy biztosítsák a régió feletti folyamatos uralmukat. Azt állította, hogy Izrael létrehozása nem csupán Palesztina megszállásáról szólt, hanem egy szélesebb körű összeesküvés része volt, amelynek célja az összes muszlim ország leigázása. Hangsúlyozva Izrael illegitimitását, a rezsim szisztematikusan „cionista rezsimnek” vagy „megszállt Palesztinának” nevezte Izrael Államot, és nem volt hajlandó használni hivatalos nevét.
Politikai és történelmi sérelmeinek gyökerei onnan erednek, hogy Homeinit, a sah ideológiai ellenzékét megerősítették azok a konkrét politikai vádak, amelyek Izraelt közvetlenül a megvetett Pahlavi-dinasztiához kötötték. Izraelt azzal vádolta, hogy kulcsszerepet játszott a sah nyugati modernizácójában, amelynek jegyében uralhatta Irán gazdaságát és hadseregét. Ez a narratíva Izraelt az iráni nép elnyomásának kulcsfigurájává tette, így az Izrael iránti ellenségeskedés a nemzeti felszabadulás szükséges aktusává és a forradalmi tisztaság próbájává vált. Ahogy 1963-as beszédében kijelentette, ami letartóztatásához vezetett: „Izrael azt akarja, hogy Iránban ne legyen iszlám”.
Víziója nem korlátozódott Irán határain belülre. Víziójának központi eleme a „forradalom exportálásának” koncepciója volt. Úgy vélte, hogy az iszlám forradalom univerzális felszabadítási modellt kínál a világ összes elnyomott népének, mind a muszlimoknak, mind a nem muszlimoknak.
Ebben a nagyszabású projektben a palesztin ügy lett az ideális és elengedhetetlen eszköz, amely a zsarnokság és az antikoloniális küzdelem erőteljes szimbólumává vált. Azzal, hogy a palesztin ügyet olyan lelkesedéssel támogatta, amely látszólag meghaladta az arab államokét (amelyek közül sokakat korruptnak, hatástalannak vagy a Nyugattal való kapcsolataik miatt kompromittáltnak tartott) Irán stratégiai mesterművet hajthatott végre. Ez a lépés lehetővé tette az új rezsim számára, hogy túllépjen nemzeti és szektariánus identitásán, és az iszlám ellenállás igazi élharcosaként, a régió „elnyomottjainak” vezetőjeként pozícionálja magát. Az első külföldi vezető, aki meglátogatta a forradalmi Iránt, Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elnöke volt, és egy mélyen szimbolikus gesztussal Homeini elrendelte az izraeli nagykövetség bezárását Teheránban, és átadta a PFSZ-nek. A palesztin ügy felkarolása tehát nem csupán ideológiai szolidaritás volt, hanem ravasz geopolitikai stratégia, amely Irán forradalmi külpolitikájának erőteljes narratívát és közvetlen belépési pontot biztosított a közel-keleti politika szívébe.
A közelmúltbeli eszkaláció, amelyet az iráni és izraeli területek közötti példátlan közvetlen rakéta- és dróntámadások jellemeztek, nem egy új konfliktus kezdete, hanem inkább az 1979-ben megkezdődött folyamat csúcspontját jelenti.
A szerző
