Az ország emlékműlázban ég, mindenki mindennek emlékművet akar állítani. Aminek nincs szobra vagy emlékműve, az nem is létezett, vagy senkinek sem fontos. De vannak fontos dolgok, mutatni is kell, hogy nekünk fontosak, szóval muszáj. Aki nem hiszi, írja be az „Emlékművet adtak át” keresőkifejezést a Google-ba, és meg fogja látni. „Pénteken ünnepélyes keretek között adták át Ludányhalásziban a három horgászbarát vendégházat, majd felavatták a helyiek magyarságát és a kereszténységét szimbolizáló emlékművet az idén nyolcszáz éves településen.”
Tavaly volt a magyar holokauszt 80. évfordulója, szóval érint ez minket is.
Szegény Szenes Hannáról tűzfalat festettek le a Frankel Leó úton, ha nem is vitatható esztétikai minőségben. De legalább ábrázoltak valamit, összehozták az ejtőernyősöket, a portréját és egy versét.
A gettó Klauzál téri emlékművénél viszont semmit nem sikerült ábrázolni. A tér közepén van egy műkőből készült, túlméretezett csatornafedél. Eredetileg bronzlemezt terveztek, de hát a kerületi költségvetés helyzete, ugye. Rajta három nyelven felirat, amiben sikerült elkerülni a „zsidó” szó leírását. (Ha egy emlékműre hosszú felirat kell, az nem emlékmű, hanem betonba öntött Wikipédia-szócikk.)
„A pesti gettót 1944. december 10-től 1945. január 18-ig deszkapalánkokkal zárták körbe. A tizenhat utcán átfutó egykori határvonalon ma a járókelő egy-egy betonba öntött bronzcsíkot talál a járdákba építve. A gettóba kényszerült legalább 70.000 főre fejenként – a teljes körülzárt területre vetítve – mindössze 4 m2 jutott, éppen akkora, mint ez a korong. Becslések szerint tízezer ember vált gyilkosságok vagy a gyilkos életkörülmények áldozatává. A gettó felszabadításakor közülük több mint háromezret temetetlen áldozatként találtak meg. Az egykori Klauzál tér átlós útjainak metszéspontjában elhelyezett emlékmű mindannyiuk emlékének foglalata.”
A gettóban gettóba kényszerültek voltak. Ne firtassuk, kik voltak ők és kik és miért a kényszerítők. Szörnyű sors jutott osztályrészükül, mert fejenként 4 négyzetméter jutott rájuk, és háromezrükből temetetlen halott lett.
Nyilván valami járvány vagy más természeti csapás lehetett. Vagy mi.
És ez egyáltalán nem véletlen, mert a tervezők által írt ismertetőben, ami a megrendelő erzsébetvárosi önkormányzat lakosságának szól, is sikerült kihagyniuk a zsidókat. „Gettóban elhunytak”, „áldozatok”, „behurcoltak”. De nem akarok igazságtalan lenni, idéznek egy megemlékezést, amiben szó esik a Zsidó Árvaházról, illetve a tipográfiával kapcsolatban említik, hogy a zsidókat plakátokon szólították fel ingóságaik átadására.
A művelt közönség meg lelkendezik.
„Nekünk, mai magyaroknak a holokauszt, benne a pesti gettó története nem kizárólag a közeli múlt egy különösen fájdalmas eseménye, hanem egyetemes erkölcsi mérce, amely azt parancsolja: ne maradjunk soha többé tétlenek az újabb kirekesztések, megbélyegzések, gyűlöletkeltések láttán.
És hogyha ehhez az erkölcsi mércéhez mérjük magunkat, akkor annak kimondása is elkerülhetetlen, hogy a holokauszt velünk, magyarokkal történt, és fájóan nagy részben mi magunk, mi magyarok követtük el. Ez a mi történelmünk, és ezt nekünk nem elfedni, nem relativizálni kell, hanem tanulni belőle” – bírta többök között mondani Karácsony Gergely főpolgármester az avatáson. A holokauszt erkölcsi mérce; ez a mérce parancsol, méghozzá azt parancsolja, hogy ne legyünk tétlenek láttán. Velünk történt és mi követtük el. Szóval ne relativizáljunk!
Posztmodern megemlékezés, annyi szent.
A Szombat Online fényképén megtekinthető az egész szűkkörű, feszengő megemlékező társaság. „A városi tér különböző rétegei egymásba olvadnak: a jelen érzékszervi tapasztalatai (a bulinegyed hangjai, a turisták sokasága, szagok és illatok kavalkádja); a személyes emlékek (a gimnáziumi és egyetemi évek alatt a környéken töltött görbe éjszakák); a társadalmi kontextus ismerete (a környék dzsentrifikálódása, a növekvő lakásárak, az állandó konfliktus a helyiek és a turisták között stb.). Mégis, ebben az összetett és sokszor ellentmondásos közegben a gettó határainak megjelölése új dimenziót ad a térnek, ha csak egy-egy pillanatra is, de megjelenik ez a korábban nem megélt téri tapasztalás. Felidézi a múltat, amely kísért a házfalak között.”
Ez részlet az Építészfórum ömlengéséből. Téri tapasztalás. Ezt tudja a gettó emlékműve, összefogva a házfalak közötti kísértéssel.
És hogy mi volt a tervezők szándéka? A pályamű „pontszerű beavatkozás helyett a kontextus vizualizációjára törekszik.”
Hát ez nem sikerült. Ahhoz előbb tisztázni kellett volna, mi is a „kontextus”, és azt hogyan lehet „vizualizálni”.
A szerző
Ugyanez a szemlélet érvényesül a „Dunaparti cipők” emlékmű feliratán, mely szintén hallgat arról, hogy ott zsidókat lőttek agyon. Az ELTE Múzeum köruti épületén végigvonuló diszkrét fémszalagon nevek sorakoznak – túlnyomó többségben a holokauszt áldozatai -, anélkül, hogy kiderülne, hogy vallásuk, illetve a származásuk miatt ölték meg őket. És most itt van a szintén ködösítő „gettóemlékmű”. Az építész szakma, illetve a művészeti keritikusok pedig el vannak ragadtatva ezektől az alkotásoktól. Én viszont nem értem, ha az áldozatok zsidósága meghatározó szempont volt az elpusztításukkor, miért nem lehet feltüntetni a róluk való megemlékezéskor?
Pelle János