Mítoszokba vesző, több ezer éves történeteket idéző ünnepeink elbeszéléséből igyekszünk kibogozni Izrael/a zsidó nép azonosságát, s belőlük magunkat – azaz a mi sorsunkat vagy „sorstalanságunkat”.
Azonban Izrael/a zsidó nép krónikája ellenkező példát is mutat: olyan ünnepeket, amelyek fiatalabbak, mint egy ma is jó egészségnek örvendő idősödő kortársunk. A (régi-)új Izrael csak három évvel idősebb, mint jómagam, s születésnapját közvetlen közelből legszebb fiatalkora – éppen a 34.-et töltötte be – ünneplem minden évben.
S most eljött a 77. forduló. Két 7-es egymás mellett. Amikor egy 7-es is oly szent szám. Kezdve a hét (csak a magyar nyelv érzékenysége emeli be a számot is a fogalomba) koronájával: a leggyakoribb és legszentebb ünneppel, a sabattal. S számtalan más eseménnyel és csodával, amelyre a 7-es szám vigyáz vagy fog össze.
Mit üzen itt és most ezúttal a két 7-es?
Az idei jom hacmaut (a függetlenség ünnepe) valóban különleges. Ilyen szomorú előzmények soha nem előzték meg: másfél éves, végeláthatatlan háború, ezrek halála, tízezrek rokkanttá sebesülése, határvidékek elpusztulása. S mindezek nyomán elevenül mozgó kérdőjelként görbül az arcunkba: eme „acmaut”-nak (függetlenségnek) vajon meddig örülhetünk? Meddig élvezhetjük a nyelvét, a kultúráját, a létezése hívását? Egy közepesen történelembe ágyazott nemzet életében a három 7-es sem nagy kunszt – vajon bekövetkezik-e ez Izrael/ a zsidó nép jövőjében?
Mint minden zsidó öröm-alkalom: azaz a létezést, a fennmaradást hozsannázó ünnep fölvezetése a pusztulás rémét idézi. A megfizetendő árat a szabadságért, a gyarapodás ívébe fejlődő jövőért. Ezért a jom hacmautot a jom hazikaron, az emlékezés napja előzi meg. Ezen a napon azokra emlékeznek, akik életüket adták e rövidke állami függetlenségért, valamint azokra – milyen lényegi egybefűződés! –, akik merényletek áldozataivá váltak a Szentföldön. Tehát mind az országot védő fiatal katonák folyamatosan fizetik az árat, fektetnek Izrael/a zsidó nép függetlenségébe, s mindazok, akik „csak” Izraelben élnek, s egyszerű járókelőként, óvodásként, zsinagógalátogatóként – mert a Szentföldet választották életük színterének – szintén a függetlenségért járó adó befizetésére ítéltettek.
Ez a létszám minden évben nőttön nő.
Azonban 2023. október 7.-e óta – jaj, ez is egy 7-es!, ezúttal milyen baljós előjellel – ez a szám jelentősen megugrott, és óráról órára oly veszélyesen növekszik leállíthatatlanul.
Párhuzamban az egész glóbuszon elharapódzott antiszemitizmussal, ami a holokausztban befizetett hatmillió emberélet eredményét – be nem fejezett gyászmunkáját – söpörte félre. Az apokaliptikus pusztítás még ki nem gyógyított traumáját, amely lehetőséget adott egy ritka történelmi pillanatban, hogy a zsidó népnek legyen egy állama, ahol ellehet, ha már kétezer év diaszpóralét után sem fogadtatott el és be.
Ez a jelenség az igazi veszély – mármint ami a fennmaradás esélyeit illeti. Ha ilyen könnyen elfeledkezik a világ a holokausztról, sőt, ha annak a bűneit szívesen kenné-fordítaná a zsidó nép ellen most, amikor szintén hasonló esett meg vele, mint 80 éve, akkor milyen „jövendőt” lehet jósolni a „múltat” „megbűnhődte már e nép” számára?
Valahányszor megcsodáltam a komor szirénával vigyázzba állító, az egész országra kiterjedő temetői látogatások szíveket és sebeket tépő hangulata után, amint egycsapásra vidám, fergeteges karneválba, nyárson sütögetésbe, harsogó zenébe, tűzijáték-cikázásba átváltozó másnapra virradás robbanását. A gyásznak és az életigenlésnek e drámai összeölelkezésben megtestesülő egymást követő két napját.
Azonban most hogyan csap át a pusztítás fenyegetettsége csodálatos győzelem örömévé? Ha még 59 túsz a Hamasz alagútjaiban sínylődik (másfél éve), amely tény mély és éles csorbát repeszt magán az acmaut, azaz a függetlenség fogalmán is. S a temetői látogatások után belénk hasít mindaz a bestiális gyilkosságsorozat be nem hegedt – nem emléke, de még folyamatos valósága – amit ez a háború okozott s okoz. S hogy mindezt a világ vagy tétlenül, vagy pártolólag szemléli. (Ugye déjà vu szituáció 80 év távlatából is.)
Maradjunk csak a zikaronnál. A keserű emlékeknél. Az passzol ma az öröm jókedve helyett is.
Elgondolkodni a jövőn – amely most olyan gyűlöletcunamiból kellene kivezessen, amelynek esetleges megvalósulásához nem elegendő a mi életünk – és a következő generációké sem.
Esetleg, ha majd a harmadik 7-es is hozzáragasztatik az előző két 7-es után, azaz a 777. születésnapot utódaink
Mítoszokba vesző, több ezer éves történeteket idéző ünnepeink elbeszéléséből igyekszünk kibogozni Izrael/a zsidó nép azonosságát, s belőlük magunkat – azaz a mi sorsunkat vagy „sorstalanságunkat”.
Azonban Izrael/a zsidó nép krónikája ellenkező példát is mutat: olyan ünnepeket, amelyek fiatalabbak, mint egy ma is jó egészségnek örvendő idősödő kortársunk. A (régi-)új Izrael csak három évvel idősebb, mint jómagam, s születésnapját közvetlen közelből legszebb fiatalkora – éppen a 34.-et töltötte be – ünneplem minden évben.
S most eljött a 77. forduló. Két 7-es egymás mellett. Amikor egy 7-es is oly szent szám. Kezdve a hét (csak a magyar nyelv érzékenysége emeli be a számot is a fogalomba) koronájával: a leggyakoribb és legszentebb ünneppel, a sabattal. S számtalan más eseménnyel és csodával, amelyre a 7-es szám vigyáz vagy fog össze.
Mit üzen itt és most ezúttal a két 7-es?
Az idei jom hacmaut (a függetlenség ünnepe) valóban különleges. Ilyen szomorú előzmények soha nem előzték meg: másfél éves, végeláthatatlan háború, ezrek halála, tízezrek rokkanttá sebesülése, határvidékek elpusztulása. S mindezek nyomán elevenül mozgó kérdőjelként görbül az arcunkba: eme „acmaut”-nak (függetlenségnek) vajon meddig örülhetünk? Meddig élvezhetjük a nyelvét, a kultúráját, a létezése hívását? Egy közepesen történelembe ágyazott nemzet életében a három 7-es sem nagy kunszt – vajon bekövetkezik-e ez Izrael/ a zsidó nép jövőjében?
Mint minden zsidó öröm-alkalom: azaz a létezést, a fennmaradást hozsannázó ünnep fölvezetése a pusztulás rémét idézi. A megfizetendő árat a szabadságért, a gyarapodás ívébe fejlődő jövőért. Ezért a jom hacmautot a jom hazikaron, az emlékezés napja előzi meg. Ezen a napon azokra emlékeznek, akik életüket adták e rövidke állami függetlenségért, valamint azokra – milyen lényegi egybefűződés! –, akik merényletek áldozataivá váltak a Szentföldön. Tehát mind az országot védő fiatal katonák folyamatosan fizetik az árat, fektetnek Izrael/a zsidó nép függetlenségébe, s mindazok, akik „csak” Izraelben élnek, s egyszerű járókelőként, óvodásként, zsinagógalátogatóként – mert a Szentföldet választották életük színterének – szintén a függetlenségért járó adó befizetésére ítéltettek.
Ez a létszám minden évben nőttön nő.
Azonban 2023. október 7.-e óta – jaj, ez is egy 7-es!, ezúttal milyen baljós előjellel – ez a szám jelentősen megugrott, és óráról órára oly veszélyesen növekszik leállíthatatlanul.
Párhuzamban az egész glóbuszon elharapódzott antiszemitizmussal, ami a holokausztban befizetett hatmillió emberélet eredményét – be nem fejezett gyászmunkáját – söpörte félre. Az apokaliptikus pusztítás még ki nem gyógyított traumáját, amely lehetőséget adott egy ritka történelmi pillanatban, hogy a zsidó népnek legyen egy állama, ahol ellehet, ha már kétezer év diaszpóralét után sem fogadtatott el és be.
Ez a jelenség az igazi veszély – mármint ami a fennmaradás esélyeit illeti. Ha ilyen könnyen elfeledkezik a világ a holokausztról, sőt, ha annak a bűneit szívesen kenné-fordítaná a zsidó nép ellen most, amikor szintén hasonló esett meg vele, mint 80 éve, akkor milyen „jövendőt” lehet jósolni a „múltat” „megbűnhődte már e nép” számára?
Valahányszor megcsodáltam a komor szirénával vigyázzba állító, az egész országra kiterjedő temetői látogatások szíveket és sebeket tépő hangulata után, amint egycsapásra vidám, fergeteges karneválba, nyárson sütögetésbe, harsogó zenébe, tűzijáték-cikázásba átváltozó másnapra virradás robbanását. A gyásznak és az életigenlésnek e drámai összeölelkezésben megtestesülő egymást követő két napját.
Azonban most hogyan csap át a pusztítás fenyegetettsége csodálatos győzelem örömévé? Ha még 59 túsz a Hamasz alagútjaiban sínylődik (másfél éve), amely tény mély és éles csorbát repeszt magán az acmaut, azaz a függetlenség fogalmán is. S a temetői látogatások után belénk hasít mindaz a bestiális gyilkosságsorozat be nem hegedt – nem emléke, de még folyamatos valósága – amit ez a háború okozott s okoz. S hogy mindezt a világ vagy tétlenül, vagy pártolólag szemléli. (Ugye déjà vu szituáció 80 év távlatából is.)
Maradjunk csak a zikaronnál. A keserű emlékeknél. Az passzol ma az öröm jókedve helyett is.
Elgondolkodni a jövőn – amely most olyan gyűlöletcunamiból kellene kivezessen, amelynek esetleges megvalósulásához nem elegendő a mi életünk – és a következő generációké sem.
Esetleg, ha majd a harmadik 7-es is hozzáragasztatik az előző két 7-es után, azaz a 777. születésnapot utódaink megélik.
A helyen, ahol a szerény 77-ig oly rengeteg vérveszteséggel eljutottunk. megélik.
A helyen, ahol a szerény 77-ig oly rengeteg vérveszteséggel eljutottunk.
https://multesjovo.hu/kult…/kobanyai-janos-jom-hacmaut-77/
A szerző
