Gyakran felmerül a kérdés, hogy létezik-e menyország a judaizmusban? A Jewish Virtual Library oldal cikke ennek a kérdésnek jár utána.
Az olam ha-ba kifejezés (szó szerint: „az eljövendő világ”) ellentétben az olam ha-ze-vel (szó szerint: „ez a világ”) a túlvilágra utal, amely az ember földi életének befejeződésével veszi kezdetét. E jelentés egyértelműen megjelenik rabbi Jákovnak az Ávot (4:17) traktátusban idézett mondásában: „E világban egyetlen pillanatnyi bűnbánat és jó cselekedet többet ér, mint az eljövendő világ teljes élete.” A kifejezés legkorábbi ismert előfordulása az Énók könyve 71:15-ben található, amelyet R. H. Charles (Charles, Apocrypha, 2 (1913), 164) i.e. 105 és 64 közé datál. Az „eljövendő világ” kifejezés szinonimájaként gyakran használják az atid lavo kifejezést is („ami eljövendő” vagy „a jövő”), például a Tószefta Árákhin 2:7-ben. Gyakran szembeállítják továbbá „a Messiás napjait” az evilági élettel. Erre példa Ben Zoma társainak kommentárja (1:5) az „életed minden napján” (MTörv 16:3) kifejezésre, amely szerint ez nemcsak e világot, hanem a Messiás korát is magában foglalja.
Szűkebb értelemben az olam ha-ba vagy megfelelője, az atid lavo kifejezés által jelölt korszak – amely és a jelenlegi világrend között a Messiás kora jön el (vö. Zev. 118b; Tószefta Árákhin 2:7; valamint Árákhin 13b) – a végső rendet jelenti, amely az általános feltámadással és az utolsó ítélettel veszi kezdetét. A palesztinai amóra, rabbi Johanan szerint a próféták által megjelenített jövő aranykora csupán a Messiás napjaira vonatkozik. Az eljövendő világról viszont azt mondják: „Szem nem látta” (Ézs 64:3). Idősebb kortársa, a babilóniai amóra Samuel azonban úgy vélte, hogy az egyetlen különbség a jelenkor és a messiási korszak között abban áll, hogy Izrael többé nem lesz idegen birodalmak uralma alatt. Az új világrend tehát szerinte csak a Messiás korának lezárulta után fog elkezdődni (vö. Szanh. 99a; Ber. 34b).
A rabbinikus zsidóság egyik alapvető eszkatológiai tanítása, amely az eljövendő világhoz kapcsolódik, a halottak feltámadásának hite volt. Ez dogmaként szerepel a Szanhedrin traktátus tizedik fejezetének elején. Ott olvasható: „Aki azt mondja, hogy a halottak feltámadása nem bizonyítható a Tórából, annak nincs része az eljövendő világban.” Josephus Flavius szerint (Háborúk 2:8, 14 és Antikvitások 18:1, 4) ez a kérdés jelentette a farizeusok és a szadduceusok közötti egyik fő nézetkülönbséget; utóbbiak ugyanis azt vallották, hogy a lélek a testtel együtt hal meg. Az 1 Makkabeusok könyve, amely egészen János Hürkanosz uralkodásáig (i.e. 135-től) mutatja be az eseményeket, nem tesz említést a feltámadás tanáról. A farizeusokra vonatkozó első konkrét történeti utalás is ehhez az időszakhoz köthető: ez Hürkanosz és a farizeusok közötti szakításról szól, uralkodásának végén (Jos. Ant. 8:10). A Talmud (Kid. 66a) ezt az esetet fiának, Alexander Jannajnak tulajdonítja. A kánoni Szentírásban a halottak életre keltésére vonatkozó első utalás az Ézsaiás 26:19-ben található. A szadduceusok azonban (Szanh. 90b) azzal érveltek, hogy a „Halottaid életre kelnek, holttestem feltámad” mondat inkább Ezékiel által feltámasztott (Ez 37:5 kk.) feltámadt halottakra utalhatott, nem pedig az általános feltámadásra. A feltámadásra való egyértelmű utalás a Dániel könyve utolsó fejezetében (12:2) található: „És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, ezek örök életre, amazok gyalázatra és örök utálatra.” A Dániel könyve11. fejezete (21 kk.) azonban Antiochosz IV szír uralkodásának idején történt eseményeket ír le.
A Héber Szentírás régebbi könyvei szerint az ember földi pályafutását a Seolba való alászállás követi, amely a sírral egyenértékű. Amikor az ősatya Jákob meghallotta, hogy kedvenc fiát, Józsefet vadállat tépte szét, így jajdult fel: „gyászolva megyek le fiamhoz a Seolba” (Ter 37:35). Ézsaiás (14:3–21) és Ezékiel (31:15–18; 32:17–32) a Seolt sivár, komor helyként ábrázolják, az árnyak földjeként (vö. Ézs 26:19). A Jób könyve (17:13–16) férgek és rothadás lakhelyeként írja le. Akávja ben Mahalalel szerint (Ávot 3:1) ez az ember sorsa földi életének lezárulta után. „Nem a holtak dicsérik az Urat” – mondja a zsoltáros (Zsolt 115:17) – „sem azok, akik leszállnak a csendességbe [a sírba].” Jób nem táplált reményt a feltámadásra. Komoran így szólt: „Ha az ember elhal, nem támad fel. Amíg az ég meg nem újul, nem ébrednek fel, nem ébrednek álmukból” (Jób 14:12).
A Héber Szentírásban az ember tetteiért ígért jutalmak és büntetések – például az 5Mózes 13-tól kezdődően vagy Jeremiás 3:10-től – mind e világra vonatkoznak, ahogy azt már Szaadja Gaon is megjegyezte A hitelvek és vélemények könyvében (9:2). Az igazak szenvedései és az isteni igazságosság összeegyeztetése érdekében mondta rabbi Jákob (Kid.39b), hogy „ebben a világban nincs jutalom az erényért”, míg rabbi Tarfón azt biztosította, hogy azok, akik a Tóra tanulmányozásával foglalkoznak, az igazak (teljes) jutalmát a túlvilágon kapják meg (Ávot 2:16).
Az eljövendő világban való emberi lét természetéről a babilóniai amóra Rav – aki az i. e. 3. század elején élt – úgy vélte, hogy az teljesen eltér a földi élettől. Azt mondta: „Ott nincs evés, nincs ivás, nincs gyermeknemzés, sem kereskedés, sem irigység, sem gyűlölet, sem viszály. Az igazak csupán ülnek fejükön koronáikkal, és élvezik az [isteni] Jelenlét ragyogását” (Ber. 17a). Ugyanakkor Rav felfogásának nincs tannaita párhuzama; kortársai és követői közül sokan hittek abban, hogy a lelkek visszatérnek a feltámadott testekbe, és azok sírjaikból teljes ruházatban támadnak fel (Ket. 111b). Még Szaadja Gaon is – aki évszázadokkal a Talmud lezárása után élt, és merész gondolkodónak számított – elfogadta a testi feltámadás dogmáját.
Mózes Maimonidész a halottak testi feltámasztását a hit tizenhárom alapelve közé sorolta a Misna Szanhedrin tizedik fejezetéhez írt kommentárjában. Ugyanakkor A tévelygők útmutatója című művében kizárólag a lélek halhatatlanságáról beszél, amely szerinte egy testetlen létállapot, és nem nyilatkouik a testi feltámadásról.
A hagyományos zsidó imakönyvben szerepel Isten dicsérete, mint a holtak feltámasztója. A reformzsidó imakönyv ezt teljesen kihagyja.
Ahogy a Misna Szanhedrin tizedik fejezete fogalmaz, a tannaiták szerint minden izraelitának része van az eljövendő világban – néhány kivételes esetet leszámítva. Rabbi Jehosua ben Hananja véleménye szerint a nem zsidó népek igazai is részesülnek ebben (Tosz. 13:2). Maimonidész ezt a véleményt beépítette jogi kódexébe is, ahol így ír: „A világ népeinek jámborai is részt kapnak az eljövendő világban” (Jad, Tesuva 3:5).
Hiábavaló próbálkozás volna a túlvilágról szóló zsidó nézeteket rendszerezni, mivel ezek az aggáda birodalmába tartoznak, így jelentős teret engednek az egyéni képzeletnek. Ennek következtében az olám há-bá kifejezés jelentése meglehetősen homályos maradt. Vajon az ember végső állapotára utal, vagy arra a köztes létre, amely a földi élet és a lélek végső elrendeltetése – azaz az ítélet utáni örök igazak lakóhelye, az Édenkert, vagy a gonoszok nyomorúságos lakhelye, a gehinnom – között áll?
Azt a kérdést is feltették, hogy hol tartózkodnak az emberi lelkek a haláluk és a feltámadás – amely az utolsó ítélet előtt következik be – közötti időszakban. Rabbi Joszé ha-Gelili szerint az igazak lelkei külön „kamrákban” kapnak helyet, ahogy az áll (1Sám 25:29): „az Úr az élet kötegébe köti az ő lelkét.” A gonoszok lelkei viszont – a vers folytatása szerint – „elhajíttatnak a parittya mélyén” (Sáb. 152b).
A szerző
