Munkatáborból dél-amerikai tervezőirodába
Gózon Imre nyugalmazott építészmérnök, a caracasi Magyar Ház egykori vezetője. Műszaki egyetemistaként 1956-os tevékenysége miatt jobbnak látta, hogyha mennyasszonyával külföldre távozik. Jugoszlávián, Olaszországon át végül Venezuelában telepedett le. Katonai diktatúrába érkezett, de hamar jött a Punto Fijo Paktum által elhozott nyugalom és aranykor, majd mára a teljes gazdaságpolitikai-társadalmi káosz időszaka.
Végső István történész készített vele interjút.
Miért éppen Venezuela? Hogyan került egy kiskunsági zsidó a trópusi Dél-Amerikába, ahol épp katonai diktatúra volt? Könnyen le tudott telepedni, vagy kellett egy kis segítség?
1944 júniusában a szegedi gyűjtőtáborba kerültünk, és onnan Bergen-Belsenbe deportáltak, nem valamelyik haláltáborba. Sok Grosz rokonomat elpusztították a holokausztban, de én gyermekként túléltem a soát. 1956 életem döntő éve volt: augusztusban megkaptam a névmagyarosításomat (Grosz-Gózon) és katolizáltam, hogy eljegyezhessem első feleségemet, Marikát. Egyetemi negyedik évemben a feladatom egy turistaszálló megtervezése lett volna Dobogókőn, de egy vonást nem tettem, mert úgy éreztem, valami új fog jönni. Az 1956. október 22-i műegyetemi gyűlésen megértettem, hogy ez az a valami, amit megéreztem előzetesen. Voltam a Parlamentnél és a Corvin közben is. Aztán az Egyetemi Forradalmi Tanács leküldött Kiskunhalasra a nemzetőrséget megszervezni. Emiatt később keresett az ÁVO. Így egy hófúvásos éjjelen Marikával átszöktünk Jugoszláviába. Több száz menekülttel együtt Bácstopolyán kaptunk menedéket és munkaalkalmat. Ott mindenki beszélt magyarul, az őreink is. A kihallgatásokon a parancsnok mindig feltette ugyanazt a kérdést:
– És hová akartok menni?
– Venezuelába – válaszoltuk.
– Miért?
– Mert ott él egyetlen külföldi rokonom, aki segíteni tudna.
Izrael lehetősége fel sem merült, mert a cionistákból már 12 évesen kiábrándultam egy kellemetlen ügy és egy barátom tapasztalatai miatt. Eltelt egy félév a menekülttáborban, és Zsuzsa unokanővéremtől segítséget kérő leveleinkre válasz sem jött Venezuelából. Közben vakbélműtétem miatt halasztani akartuk az utazást, de hirtelen megjött az üzenet: olasz menedéket kaptunk. Begyógyulatlan műtéti sebbel Belgrádba mentünk, ahol igazán szabadok lettünk. Felfedeztük a színes-szélesvásznú mozikat, a balkáni édességeket, és jártuk a várost. Egy templomnál láttunk egy nagyon csúnya, magyarul írott miserendet. Becsengettünk és egy kedves paptól, Imre atyától kaptunk kávét, csokoládét, de még ruhaneműt is, mert télen disszidáltunk, és nem volt nyári ruhánk. Megírtam egy szép miserendet cserébe. Imre atya adott egy névjegyet, melyre latinul írt valamit és azt mondta, hogy ha Genovában – ahonnan a hajó indul – bármi gondunk van, menjünk el erre a címre. Arra biztatott, hogy menjünk el a protestánsokhoz is, nekik is van ruhaneműjük a menekültek számára. Mondjuk azt, hogy reformátusok vagyunk és énekeljük a zsoltárokat. A protestánsoknál is volt kávé, csokoládé, ruhanemű és azt tanácsolták, hogy menjünk el a rabbihoz, mert ott is van segítség számunkra. Mondjuk azt, hogy zsidók vagyunk. Minden lelkiismeretfurdalás nélkül lettünk három vallásúak. Később vonatra ültettek bennünket. Zágráb-Milánó-Genova, ahonnan pár nap múlva indult a hajónk. Hajnalban láttuk meg életünkben először a tengert. A kép örökre emlékezetembe vésődött. Genovában találtunk olcsó szállást, de feleségemnek, Marikának harisnya kellett, nekem festőkészlet, és a pár dollárunk elfogyott. Akkor elővettük Imre atya névjegyét és elindultunk az adott címre. “Avanti, avanti” – mondták a kérdezettek, mire végre megtaláltuk a címet, a kikötő végén, ahol a világítótorony áll. Bekopogtunk, és egy ferences rendi barát beengedett, amint Imre atya levelét látta. Marika a női részen, én a férfiaknál kaptam egy egyszerű, de kellemes cellát. Egyszer csak lázas lettem, sebláz volt, a ki nem hevert vakbélműtétem következményeként. A ferences barátok szereztek egy magyar orvost, és gyorsan talpra álltam. Majd behajóztunk az “Antonio Usodimare” ütött-kopott óceánjáróra. Tengeri betegségekkel teli út után értünk Dél-Amerikához. A venezuelai óceán-parton várt unokanővérem és férje egy nagy amerikai autóval, ami felrepített bennünket a tengerszintről 1000 méter magasba, Caracasba, az ország fővárosába.
Az emberiség kőolajkincsének egyik kivételes állama Venezuela. A földből szivárog a folyékony ásványkincs, amit már az őslakók is használtak a gyógyászatban vagy a kenukészítésben. Ön hogyan szembesült ezzel, hogy itt van a Föld legnagyobb kőolajtartaléka? Áldás vagy átok a kőolaj az ország történetét tekintve?
A kevés, amit Venezueláról tudtam a földrajzkönyvünkből, hogy területe csonka-Magyarország tízszerese, a legnagyobb folyója az Orinoco, hogy Dél-Amerika legészakibb állama stb. És tudtam azt is, hogy gazdasága a kőolajra támaszkodik. Majd személyesen is tapasztaltam, hogy minden az olaj körül forog, és a caracasi egyetemen részt vettem egy szemináriumon, ahol sokat megtanultam az olajiparral kapcsolatban. Akkor a világ legnagyobb vállalatai jelen voltak Venezuelában; az Exon, Shell stb. és alkalmazottaik száma jelentős volt a munkavállalók világában. Később jött az államosítás és a gazdasági összeomlás, ami az olajipart is tönkretette. Venezuela több, mint 3000 hordónyit termelt naponta 1960-ban, jelenleg 600-700-nál tartunk. Amikor a hordó ára 100 dollárra ugrott, és azt megszorozzuk a napi 3000-rel – hihetetlen mennyiségű bevételről volt szó. A korrupció, a rablógazdálkodás és a Kubától átvett “szocializmus” még ezt is nyomtalanul eltüntette. Több szakértő, tudós, politikus szerint az olajat az “ördög piszkolta oda”, mert az olaj miatt nem fejlődött a mezőgazdaság és az ipar. A bennszülöttek már használták, majd a XIX diktatúrák hasznosították a magától feltörő olajat, ami olyan jó minőségű volt, hogy az amerikai haditengerészet jóformán finomítás nélkül használhatta a második világháborúban. Az első nagy lelőhely az ország nyugati oldalán az óriási maracaibói öböl, ahol az olaj “megszülte” Maracaibót, ami az ország második városává fejlődött. A másik két nagy lelőhely a keleti oldalon és az Orinoco mentén helyezkedik el. Valóban a világ legnagyobb tartaléka, de soha nem említik az ott heverő olaj minőségét. Nehezen bányászható, szinte aszfalt sűrűségű olaj, melynek kitermelése olyan költséges, hogy versenyképessége vitatható. Venezuelai technikusok találtak egy eljárást, az “orimulsiónt”, ami használhatóvá, de költségessé teszi. Ez az igazság a világ legnagyobb tartalékának a mítosza felől, amit már többször próbáltam nyilvánosan elmondani, de eredménytelenül. A magyar sajtó továbbra is csak a hatalmas tartalékot szajkózza. A Karib-tenger alatt pedig óriási mennyiségű gáztartalékokat találtak, kitermelése még nem indult meg.
Az olaj és gáz mellett vannak más természeti kincsek is: vasércből hegyek tornyosulnak, a vas felszínen termelhető, kotrógéppel. Nagy bauxitlelőhelyek vannak, és az acélgyártáshoz szükséges energiát vízerőművek biztosítják a nagyesésű folyókon. A nemesfémek, arany-, gyémánt-lelőhelyek sajnos szintén a rablóbandák kezében vannak. Mert a jelenlegi kormány nem baloldali, ahogy tévesen mondja a magyar sajtó, hanem egy ideológia nélküli, korrupt, narkókereskedő rablóbanda. A kétezer kilométeres homokos, pálmafás tengerpart, a hóborította hegyek és a vízesések világa (pl. a világ legmagasabb vízesése) maga olyan turizmust teremthetne, ami az ország megélhetését tudná biztosítani. A világ egyik leggazdagabb országa, ahol a lakosság 80%-a nyomortanyákban, az életszínvonal alatt él. A gyerekek nagy része (már) nem iskolázott, és bűnözőkké válnak. Ilyen méretű társadalmi, szociális igazságtalanság számomra elfogadhatatlan volt. Megtettem, amit csak lehetett ezen a helyzeten változtatni: tüntetésekkel, mozgalmakkal és becsületes, szociális tartalmú építészi tevékenységemmel. Amikor már család voltunk és feleségem is dolgozott, kerestünk egy házvezetőnőt, és szerencsére találtunk egy kolumbiai asszonyt, aki 38 évig élt velünk. Szinte családtag lett és a gyerekek második anyja. A tőlünk kapott fizetésekből és jelentős végkielégítésből házat épített mindkét lányának. Sok tehetős venezuelai család íly módon adott közvetlen segítséget, vett magához szegényeket, de ez nem oldotta meg a tömeges szegénységet.
Mi volt a tervezőirodájuk feladata? Milyen büntetésvégrehajtási intézetek tervezése volt az elvárás? Volt-e valami speciális mérnöki innováció, amit a magyarországi tapasztalataiból, tanulmányaiból tudott hasznosítani
Először is a kedvenc építészeim sorolnám. Külföldiek közül Frank Lloyd Wright és Mies van der Rohe épületeit szeretem. Sokunk példaképe és inspiráló erővel hathat ránk a szecessziós magyar úttörője, Lechner Ödön. A szecessziós, de a népies és az art déco nagymestere, Lajta Béla is kedvencem.
Laktanyákat terveztem, amikor a Hadügyminisztérium mérnöki irodájában dolgoztam hét éven keresztül, mint frissen végzett építész. A műegyetemi tanulmányaimat tudtam hasznosítani, amikor ott befejeztem az egyetemet, amit megint hihetetlen szerencsém folytán a negyedik éven folytathattam. A műegyetemen pl. olyan jól megtanította Csonka prof a statikát, hogy nyelvtudás nélkül felvettem a tárgyat (a tervezéssel együtt) és az első zárthelyin az egyetlen voltam, aki jelest kapott. Népszerű lettem, bevettek maguk közé az évfolyamtársaim. Annyira más ott az építkezés, hogy magyar innovációnak helye nincs. Pl. az egyetem folyosóján az udvari fal lukacsos elemekből áll. Mi lesz itt télen, álmélkodtam, mert nem tudtam, hogy nincs tél. Caracasban reggel +20 fok, délben +30 fok és ez alig ingadozik. Kedvező a klíma, mert a város 800-1000 m magasan fekszik. Nincs tél, hideg csak az Andokban van, csak ott kell fűtés és kémény, amit igen kezdetlegesen oldanak meg, és a nap már korán reggel rendkívül erős. Mivel trópusi övezet, a nap egy időszakban délről, majd északról süt, amit itthon nem ismerünk. Mindezek a különbségek teljesen más építészetet követelnek.
Visszatérve a tervezői munkára: a laktanyákon kívül pl. egy magas őrtornyot terveztem, ami a katonai stratégiai pontokra kellett, az akkori évek belső harcai és egy kubai invázió-kísérlet miatt. Ebből a hatszögletes őrtoronyból több száz épült, és egy újságíró erre azt írta, hogy én építettem a legtöbbet Venezuelában. Komoly munkákat kaptam, mint pl. egy nagy fegyver- és lőszergyár vagy az Elnöki Palota testőrségi laktanyája. Venezuelai kollégákkal később magánirodát nyitottunk, és több, mint 30 évig sikeresen dolgoztunk. Lakóházak, bérházak, ipari épületek mellett olyan munkákat is kaptunk, mint egy vízierőmű megépítésének ütemezése, a munkáslakások olyfajta tervezése, hogy az erőmű működésekor lakható lakótelep legyen. A lakótelep már várossá nőtt, és mivel magasan fekszik, a munkások a hideg miatt a “Szibéria” nevet adták neki. A caracasi metró több állomásának építészi részét is mi terveztük. Rendkívül élveztem egy venezuelai apácarend szociális-vallásos együttesének a tervezését, ami természetesen irodánk adománya volt, mint ahogy a telek maga és az építőanyagok is. Három katolikus társamnak természetesnek tűnt, hogy én tervezzem, mert a vallás sem az irodán belül, sem az egész társadalmi életben ott téma nem volt. Venezuelában tűzte a partra Kolumbusz a kard mellé a keresztet. A lakosság több, mint 90%-a katolikus, tehát vallási kérdés nincs.
Venezuelában jelenleg az egyik legmagasabb a gyilkossági ráta a világon. A fegyveres rablás, utcai támadás, autólopás és betörés mind gyakoriak, és gyakran kíséri őket szélsőséges erőszak. Gondolom nem ilyen volt az az ezerarcú Venezuela, ahol családot alapított. Mire emlékszik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek szociáldemokrata-kereszténydemokrata-polgári nagykoalíciós időszakából
Venezuelai életem 60 éve alatt az ország gyökeres változásokon ment át. Mondhatnám a pokolból menekültünk, és egy paradicsomba érkeztünk. Igaz, hogy 1957-ben katonai diktatúra fogadott, de Marcos Perez Jimenez tábornok haladó gondolkodású ember volt, és 10 év alatt az elmaradt, feudális országból modern, fejlődő államot és társadalmat teremtett a világháborús olajbevételek felhasználásával. Autópályák, szálloda láncok, tengerparti klubok, lakótelepek és egyetemek épültek. A Caracasi Központi Egyetem épületei az összes tudománynak és szakmának külön-külön adnak otthont. Sportlétesítményeknek, botanikus kerteknek, diákszállásoknak stb. helyet adó, egyedülálló létesítmény. Világhírű képzőművészek munkái díszítik a falakat, tereket. Ez, a világon egyedülálló létesítmény “Világörökség” díjat kapott, ami kevés modern műnek jár ki. Volt közbiztonság, szellemi élet, munkaalkalom, csak a diktátor ellen nem szabadott beszélni. Sajnos a következő évtizedek több pártos, egymást váltogató szocialista és kereszténydemokrata rendszere nem tudta ezt a vonalat tartani, de maradt a normális társadalmi élet, munkaalkalom, minden működött.
1952-ben volt magyar tisztek alapították a caracasi Magyar Házat, aminek később Ön volt évtizedekig a vezetője. Mit lehet tudni a magyar közösségekről a trópusi országban?
A magyar kolónia 1956 után elérte az ötezer főt, ma kevesebb, mint kétezer magyar küzd hősiesen a Ház fennmaradásáért. Amikor kezdtünk járni a Magyar Házba, kettészakadt magyar közösséget találtunk. Ez már egy
új létesítmény volt; erre a célra épült nagy és látványos Magyar Ház. Az eredeti egy bérelt házban működött. 1952-ben alapították volt Horthy-tisztek a múlt szellemében, ami érthetően kizárta a magyar zsidók csatlakozását. Magyar identitásom megőrzéséhez viszont szükséges volt a Magyar Ház, ahol mi voltunk az egyetlen zsidók. Feleségemnek nem volt könnyű ezt a légkört elfogadni, de zsidósága, ugyanúgy, mint nekem, nem volt akadály a társadalmi kapcsolatainkban. Barátkoztunk magyar zsidókkal is, sőt egy új zsinagóga építéséhez szép összeggel járultunk hozzá. Elvem volt és azt állítottam, hogy magatartásunk, a minden szociális eseményben való jelenlétünk, adakozás és segítés, a gyerekeink cserkészkedése stb. pontosan azt fogja bizonyítani, hogy a zsidó is ember és se nem jobb, se nem rosszabb, mint a többiek. Ameddig ez sikerült, igen erős megpróbáltatásokat kellett kiállnom.
Venezuela a nácik kedvelt búvóhelye lett 1945 után. Mi volt a tapasztalata e téren, valóban sok náci volt az országban? Találkozott nyilaskeresztes párttaggal a Magyar Ház rendezvényén? Miről tudott beszélni az illetővel? Beszélgettek bármiről is?
Egész Dél-Amerika náci menedékhely lett, élen Argentínával, ahol Juan Domingo Perón elnök százával küldte az útleveleket, amelyek a Vatikán segítségével jutottak a menekülő nácikhoz. Egy volt csendőrszázadossal való szóváltásomról: együtt kellett dolgoznom a vezetőségben Bartha Rudi bácsival, Horthy volt hadügyminiszterének a fiával, aki csak azért nem ölt zsidót, mert nem volt rá alkalma. Bocsánat kérése utána abból állt, hogy “Imre, mi nem is tartunk téged zsidónak…” Egy Hitler-bajuszos volt nyilas eljött hozzánk, hogy bocsánatot kérjen. Ahogy alaposan megismert bennünket; megváltoztatta véleményét a zsidókról és kérte, hogy ne is emlékeztessük téves múltjára.
Hány éltek ott magyarok a 20. század második felében? A kádári gulyáskommunizmus valóban megosztotta a közösséget? Zsidóként, magyarként hogyan őrizte meg az identitását Venezuelában?
Nem estem két szék között a pad alá. Nekem mindkét oldalt “képviselnem” kellett. A kádárkommunizmus hívőit kellett magukhoz téríteni. A szakadás olyan mértékűvé vált, hogy két cserkészcsapat lett, két tánccsoport lett és az állandó szóbeli és tettleges sértegetés már a Magyar Ház. fenntartását veszélyeztette. Az elnök és a vezetőség lemondott. Akkor mindkét fél hozzám fordult, hogy vagy vállalom a vezetést, vagy bezárjuk a Magyar Házat, mert az egyetlen, aki pártatlan magatartást tanúsított, az én vagyok. Én, az egyetlen zsidó tag, aki valóban szívesen vett részt a szentmisén vagy a protestáns szeretetvendégségen, vagy jótékony célú eseményen, mert együtt akart lenni aktívan a magyar közösséggel. Elvállaltam az elnökséget, és 14 évig “nem tudtam” lemondani. A magyarok szerint ezek az évek voltak a Magyar Ház fénykora, annak ellenére, hogy egybe esett a Chávez által bevezetett kubai mintájú diktatúrával. A vezetés sikere egy jól megválogatott vezetőségnek és nem az elnöknek köszönhető. A minden hónap első vasárnapján rendezett magyaros ebédek nagyon népszerűek lettek, és sok venezuelai is támogatta. Ezen kívül megjelentek a zsidó családok is, mert ha az elnök zsidó, akkor ott antiszemitizmus nem létezhetett. Zsidó származásomért megszenvedtem és sohasem tagadtam. Amikor egy sárga csillagot kellett feltennem, akkor megértettem, hogy engem különbözőnek tartanak. Azután egész életemben azon fáradoztam, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok különböző.
A magyar, a szovjet, a venezuelai titkosszolgálat megfigyelte-e Önöket? Volt-e ilyen tapasztalata?
Mikor Magyarország lettünk és nem Magyar Köztársaság, elkértem a konzulátustól a régi címert, és amikor támadás érte a Magyar Házat, azzal védtük meg, hogy diplomáciai székhely. Ezen kívül sem venezuelai, sem magyar titkosszolgálati megfigyelés vagy zaklatás nem ért bennünket.
Egy konferencián láttam, hogy a volt külügyminiszterrel Jeszenszky Gézával baráti kézfogással üdvözölték egymást. Kikkel, mely jelentős magyar politikusokkal találkozott Venezuelában?
Kaptunk hivatalos látogatásokat és szükség esetén anyagi segítséget a kormánytól. 1975-ben járt nálunk Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Látogatóink között volt 1991-ben Göncz Árpád köztársasági elnök, de 1998-ban fogadtuk Várszegi Asztrik apátot is Pannonhalmáról. És valóban már csak családi okokból is járt nálunk Jeszenszky Géza, akinek nővére (Jeszenszky Judith) tiszteletbeli magyar konzul volt itt. Művészek, írók nem tiszteltek meg bennünket, és megszűnt a magyar nagykövetség is.
A Külgazdasági és Külügyminisztérium Konzuli Szolgálatának a weboldala Venezuela kapcsán 2025 januárjában ezt írja: „Nem javasolt úti cél, kiemelt biztonsági kockázatot rejtő térséggel.” Mit tud a mai ottani körülményekről? Él még valaki ott a családjából? Ők mit mesélnek?
Az egymást váltogató kormánypártok populizmusa hanyatlást, bűnözést szült. A házakat nagy kerítésekkel kellett körül venni, az ablakokra rács került. Este nem mertünk moziba menni, a Magyar Ház este hatkor zárt, és jóformán nem volt család, ahol valakit nem támadtak meg. Ezek a fegyveres támadások voltak, ellenállni nem volt tanácsos, mert az emberélet kezdett értéktelen lenni. Nekünk három autónkat lopták el, és kétszer fosztották ki a házunkat. A turizmus jelentéktelenre csökkent. A tengerparti nagy luxusszállókat kirabolták, és romjaikban bandák rejtőzködnek. A hadsereg kubai irányítás alatt áll, orosz és kínai civilruhás zsoldosok a jelenlétükkel félemlítik meg a lakosságot. A kőolajiparban Irán meghatározó szerepet játszik, és Kínának vagy 20 évig szállíthatjuk ingyen az olajat, mert az árát már elköltöttük.
Kirakat-választások biztosítják a rendszer uralmát. A börtönök tele vannak politikai foglyokkal, és az időnként kiosztott élelmiszercsomagokkal ámítják a lakosságot. Ezért a helyzetért a LAMOSZSZ (Latin Amerikai Magyar Szervezetek Szövetsége) elnökével a magyar kormányhoz fordultunk, hogy segítsék hazatelepedni a magyar származásúakat. Hosszú küzdelem volt az ország bürokratáival, de kitartó munkánk, amit “repatriációnak” neveztünk el; sikeres lett. Máig is jönnek 30-40-es csoportok. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat gondoskodik az érkezőkről. Már van Venezuelai-Magyar Egyesület, csaknem mindenki dolgozik (angolul), és kitartóan küzd a magyar nyelvvel. Jól esik, amikor egy-egy repatriált felismer és odajön megölelni. Minden tervemen, munkámon túl ezt a sikert tartom a legfontosabb tettemnek.
60 évig élt Venezuelában, ma már újra Magyarországon lakik. Van-e „honvágya” Dél-Amerika kapcsán?
1991-ben kitüntettek az ’56-os helytállásomért, és 2010-ben megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. Idős korom miatt nem gondolhatok venezuelai útra, pedig erős a honvágyam, a ház, a kert és a tenger nagyon hiányoznak. Elvégre több, mint 60 év volt, minden, amit építettem ott maradt, barátok, könyvtáram és emlékek. Itthon támogatom a repatriált magyarok működését. Nem veszek részt a magyar politikában, de komoly, kiegyensúlyozott politikusokkal igyekszem találkozni. Jeszenszky Géza remek szakember, és szegről-végről rokonom is, a vejem nagybátyja, ezért vagyunk kapcsolatban.
A szerző
