Miről írt a magyar zsidó sajtó éppen száz éve?

Lipótvárosi történet a karácsonyfáról és a taliszról

Egyenlőség, 1925. január 3.

Nincs szebb dolog a _felvilágosultságnál. A felvilágosult embert nem kötik bálitéletek, a felvilágosult ember nem elfogult. Elfogulatlanul itali meg úgy a saját, mint ellenségeinek minden dolgát, ítéletének megformálásában, kimondásában nem korlátozzák őt oly szempontok, mint amilyeneket a haza, a faj, a felekezet diktál.

Ha összeszámlálnók a felvilágosult embereket Budapesten, kiderülne, hogy azoknak igen nagy százaléka, mondhatni: jelentékeny többsége zsidó. Közülük kerülnek ki — például — Szabó Dezső tisztelői. Ök azok, akik elismerik, hogy Lendvai István kiváló tehetségű lírikus. Sokan vannak, akik „megértik” a numerus clausust.

   Jellemzi őket ez a szólásmód :

– Én ugyan zsidó vagyok, de azért elismerem. hogy igenis….

                És ez :

– Képzeld bele magad, kérlek, Gömbös helyzetébe…

Furcsa, de. az elfogulatlanságnak, a felvilágosultságnak ez a túltengése a világ egyetlenegy felekezeténél, fajánál, vagy nemzetiségénél sem található fel oly mértékben, mint a pesti zsidónál.

És a pesti zsidóknak különösen egy szűkebb körében, a lipótvárosi zsidóság tehetősebb részénél. Ok már annyira elfogulatlanok és oly mértékben felvilágosultak, hogy zsidóságukról csak a bejelentőlap _megfelelő rovata tanúskodik.

Ne értsenek félre l Én tudom, amit ők talán nem is tudnak: névleg ők zsidók. Tudom, hogy azt a zsidót, aki nem tudja a vallás előírásait, aki nem él ceremoniális értelemben véve is vallásos életet, hogy az ilyet még mindig egy óceán választja el attól, aki áruló, gyáva, megfutamodik, kitér. Én tudom, hogy ezek zsidók, akik az elmúlt öt esztendő folyamán is megmaradtak zsidóknak, már ezzel az egyetlenegy ténnyel is halvány tanúbizonyságot teltek hitük melleit. De tudom azt is, hogy az igazi zsidó még sem ilyen, hogy az igazi zsidót ezektől az „elfogulatlan” emberektől szintén elválasztja, ha nem is egy óceán, de legalább is egy tenger…

Az „elfogulatlan” és „felvilágosult” zsidók nem kaptak, tehát nem is adnak vallásos nevelést a gyermekeiknek és a „hébert”, úgyis mint tantárgyat, személyes ellenségüknek tekintik. A széderestét csak A zsidónő című dalműből ismerik. Ellenben a Mikulás iránt való rokonszenvet már igen korán beleoltják gyermekeik lelkébe. A chanukát összetévesztik a purimmal, vagy egyikét sem ismerték soha. A karácsonyestét azonban természetesen megtartják.

A karácsony valóban szép ünnep. De azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, hogy nem zsidó ünnep. Keresztény ünnep. A karácsonyfa szimbólumnak is, valóságnak is tündöklő.

De a menóra is ragyog.

Én. még sohasem láttam, hogy keresztények purimot farsangoltak volna. Azt sem láttam egyetlenegyszer sem, hogy karácsonykor a menórát gyújtottuk volna még a karácsonyfa helyett. Nem vettem észre, hogy a parkklub megünnepelte volna a szederestét.

Minden háznak, családnak, fajnak, osztálynak, felekezetnek megvannak a maga ünnepnapjai. Ezeket ki-ki be is tartja. Csak a pesti zsidó olyan elfogulatlan, hogy nem üli meg a saját ünnepnapjait és estéit, viszont kétely nélkül avatja ünnepévé a karácsonyestét.

Mindezt előre kellett bocsátani, ha elmondjuk azt a kis esetet, amely az idén karácsonykor esett meg egy olyan lipótvárosi családban, amely színtén a karácsonyt ünnepli meg a chanuka helyett.

 Az eset hőse a család fia: Lacika, aki a III-ik bébe jár.

Ez a Lacika egyszer véletlenül elkerült a Vilmos bácsi templomába.

Hogy ki az a Vilmos bácsi?

Vilmos bácsi hivő, jámbor zsidó, aki nagy szerepet visz a főváros zsidóságának közéletében.

Ami pedig a környéket illeti: abban az ideában, ahol lakik, talán ő az egyetlen igaián vallásos, zsidóérzésü ember.

A vallástalan környezet láttára, melyben él, Vilmos bácsi külön kis házi templomot rendezett be a lakásán és ebben a házi templomban összegyűjti péntek este és szombaton a házában lakó zsidó gyerekeket – imádkozni. A felnőtteket nem gyűjti össze, mert a felnőtteket azon a környéken már nem érdekli a zsidó istentisztelet.

Minden gyerek, aki Vilmos bácsi templomába jár, szép, fehér kék selyem taliszt kap Vilmos bácsitól.

Amikor Laci, egyik pajtása meghívására egyszer szintén odament, a ház gazdája az ő vállaira is borított egy ilyen imakendőt, amely igen-igen megtetszett Lacinak.

De nem csak a talisz tetszett meg néki, hanem az egész istentisztelet is. A szent melódiájú ősi héber nyelv s a szent zengő héber melódiák, amelyek úgy, de úgy megremegtetik a zsidó szívet, mert ez a szív – minden elfogulatlanság ellenére – mégis csak olyan dolgokra rezonál elsősorban, amelyek már az ükapai szívet is megdobogtatták, összefacsarták, megindították. A szív számára nem érvényes a felvilágosodás. És mert Lacika szívébe igen mély barázdát szántott az, amit a Vilmos bácsi templomában látott és hallott, igy és csakis igy történhetett meg, hogy amikor papája, a nagy részvénytársaság nagy vezérigazgatója, felvilágosult ember létére megkérdezte Lacikától, hogy mit hozasson az angyallal a karácsonyfa alá, Lacika nem azt felelte, arai eredetileg a szándékában volt, hogy egy kis dominót vagy egy rádiót, hanem azt a meglepő választ adta, hogy ő a karácsonyfa alatt legszívesebben

egy selyemtaliszt látna,

olyan kék-fehéret, amilyen a Vilmos bácsi gyerekeinek van.

– Hogy mit ki nem találnak ezek a gyerekek! – mondta erre fejcsóválva a nagy részvénytársaság nagy igazgatója és csodálkozva nézett Lacikára.

Lacikának a nyelve sebesen forgott tovább:

– Igen, egy selyemtaliszt. És nemcsak ezt, hanem azt is szeretném, ha elengednél engem ma este a Vilmos bácsi templomába, mert olt meggyújtják a kis chanuka-gyertyákat és olyan, de olyan szép énekeket énekelnek hozzá…

A nagy részvénytársaság nagy igazgatója bevonult a szomszéd szobába, hogy feleségével megtanácskozza ezt a helyzetet.

*

 Nem tudjuk, hogyan és miként végződött a történet. De azt tudjuk, hogy az Egyenlőséget egy aggódó női hang csengette fel akkor délután telefonon és aggodalommal kérdezte, hogy hol lehet Budapesten egy 12 éves fiú részére selyemtalíszt kapni…

The National Library of Israel & Tel A