Miről írt a magyar zsidó sajtó éppen száz éve?

A kolozsvári cionista Új Kelet 1925. január 9-én így írt Tatarescu román miniszter nyilatkozatáról, miszerint a romániai kisebbségeknek meg kell találniuk a béke áldását a vezető nemzet (a román) boldogulása mellett:

“A népeket történelmi erők és elrendelések helyezték azok közé a geográfiai viszonyok közé, amelyeknek kereteiben életüket folytatják, s csak történelmi rendeltetés és történelmi kataklizma lehet az, mely őket e végzetszerűség kereteiből joggal kiemelheti. A vak gyűlölet, amely a történelmi elrendeltetés ellen a lázat, soha sem volt alkotó és azzal, hogy egymás mellett élő népeket egymás ellen uszít, saját életlehetőségeinek alapjait is megrendíti. Régi igazság az, hogy a fajnak bensőséges és igazi szeretetén át juthatunk el egy másik fajnak megértéséhez és becsüléséhez. Kétségtelen, hogy amikor Tatarescu miniszter a fajgyűlölet ellen beszélt, ezt mint népét igazán és mélyen szerető román ember tette, aki nemzetének nagyságáért legalább is úgy aggódik, mint azok, akiknek hazafiságukat minduntalan a gyülölet szitásával sikerül csak dokumentálniok. (…) A tiszta, nemes intencióktól fűtött többségi fajvédelem annak garanciája, hogy a kisebbségi elemek is megóvhassák fajiságukat és fajiságuk értékeit önmaguk hasznán keresztül az állam hasznára érvényesítsük. A kisebbségek nem kívánnak feltétlen szeretetet, pusztán megértésre apellálnak.”

Ugyanezen lap január 17-én ezt idézte a budapesti liberális, zsidó származású politikustól, Sándor Páltól:

“A magyar politikában évek óta folyik a harc Budapest főváros tanácsa körül. A főváros tanácsában tudvalevőleg még a kurzus első napjaiban puccsválasztás segítségével a Wolff-féle fajvédő keresztény párt vette át az uralmat, amely most, hogy a tanács mandátuma lejárt, mindenáron igyekszik megtartani kezében a hatalmat, ami nem egy könnyű feladat, mert a magyar főváros közönsége és nagyszámú zsidó lakossága el nem palástolható elégedetlenséggel nézte a fajvédők négyéves uralmát és garázdálkodását a városházán. A parlamenti ellenzék éberül őrködött azon, nehogy Wolffék és Csillériék újabb puccsot követhessenek el és sikerült is már hónapokkal ezelőtt megállapodniuk Bethlennel, hogy a fővárosi választásokat egy demokratikus választási rendszer alapján fogják lefolytatni. A fajvédők természetesen mindent elkövettek ennek megakadályozására és nem éppen eredménytelenül, mert Bethlen ma már nem nagy hajlandóságot mutat az ellenzékkel kötött paktum betartására. A harc tehát teljes erővel folyik és a fajvédők részéről kifejezett célja az, hogy megakadályozzák a zsidók bevonulását a főváros tanácsába, amely elkerülhetetlen, ha a választásokat egy demokratikus választási rendszer alapján folytatják le. Ennek a harcnak egy érdekes mozzanatáról számol be egy mai budapesti távirat. Eszerint a fővárosi szabadelvű párt tegnapi gyűlésén Sándor Pál hosszabb beszédet tartott, amelyben kijelentette, hogy ő sem óhajtja a főváros tanácsában a politikus zsidók nagyszámban való szereplését, mert feltétel nélkül elismeri a főváros keresztény jellegét. De mindenesetre kívánja, hogy a tanácsban ismét a kölcsönös megértés szelleme uralkodjék, így a távolból nem igen tudjuk megérteni Sándor Pál felszólalásának igazi hátterét és indító okait. Mert ilyen ok kétféle lehet. Az egyik, amelyet minden nemzeti alapon álló zsidó is helyeselhet, az, hogy a zsidók semilyen politikai közületben ne szerepeljenek nagyobb számban, mint amennyi őket számarányuk szerint megilleti. Ne szerepeljenek nagyobb számban, de — kisebben sem. Ha arra gondolt Sándor Pál, hogy Budapest zsidósága csak számának megfelelő arányban képviseltesse magát a városi tanácsban, akkor álláspontja férfias és becsületes. Budapest lakosságának több mint húsz százaléka zsidó, tehát a tanácsnak is legyen több, mint húsz százalék zsidó tagja. Ennyivel meg kell elégedniük a zsidóknak, de kevesebbel nem. A fajvédő éra alatt azonban az összes zsidókat — egy-kettő kivételével — kiseprűzték a városházáról. Nagyon félünk tőle, hogy Sándor Pál nem ebben a becsületes értelemben tette kijelentéseit. Félünk, hogy az ő lojális kijelentése azokra a zsidókra is vonatkozott, akik jog szerint is bent ülhetnének Budapest főváros tanácsában. És ebben az esetben Sándor Pál gesztusa minden más volt, csak nem férfias és még kevésbé becsületes. Ebben az esetben Sándor Pál ismét beigazolta, hogy az asszimilációs mentalitáshoz elválaszthatatlanul hozzátartozik az árulás, az asszimiláció elárul mindenkit, de elsősorban önmagát és fajtáját.”

A neológ Egyenlőség pedig ezzel a cikkel köszöntötte a polgári új évet:

“Az új polgári esztendőt nem köszöntik biztató jelek. A sötét felhők mögül még egyetlen sugara sem tűnik fel a közeledő hajnalnak. A magyar zsidóság egyetlen fegyvere és menedéke még mindig az marad, ha belső erőit gyűjti, ha kiépíti annak a belső védelemnek frontját, mely hivatva van hithűségünket, kultúránkat és a jobb jövő számára is szükséges hazafias munkánkat konzerválni. A naptár fordulójánál csak azt a szózatot intézhetjük a magyar zsidósághoz: őrizzük meg legalább a magunk körében a békét, teremtsük meg az egységet, tegyünk félre mindent, ami gyengíthet bennünket, ami az erőinket belső ellentétek harcában forgácsolná széjjel. Teremtsük meg a magyar zsidóság békéjét, hogy egységes erővel küzdhessünk a társadalom békéjéért.”