Az utóbbi időben megszokhattuk, hogy januárban, a holokauszt évfordulóján megjelenik egy-egy új gondolat, új narratíva a filmvásznon, annak okán, hogy hiába telt el 81 év, a legtöbben máig nem értjük ennek a kollektív bűnténynek az ok-okozati elemeit. Sem rendszerszinten, sem hatalomtechnikai szinten, sem az egyén, a pszichológiai vagy a morális motivációk szintjén. Talán ezért kerül elő minden évben egy-egy film, ami közelebb akar vinni minket a megértéshez.
Bár nem tudom van-e értelme a kísérletnek, meg lehet-e érteni a megérthetetlent?
Mindenesetre ebben az évben a Nürnberg című filmet mutatták be. Igy hát tegnap elmentem a moziba, és lemértem, vajon megértek-e bármit is az Infernum legsötétebb bugyrából?
A film két síkon zajlik.
Az egyik, hogy Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország és Oroszország háborús bűnökkel vádolja meg a Harmadik Birodalmat, a megmaradt náci vezetőket pedig bíróság elé állítja és felelősségre vonja a tetteikért.
Vagyis olyan államok vádoltak meg egy másik államot, amelyek megelőzhették volna azt a bűntényt, amelyet az utóbbi elkövetett. Olyan államok vádoltak meg egy másik államot háborús bűnnel, emly egyike ledobta az atombombát, a másika lemészárolt 22 ezer lengyel tisztet. Persze néhányezer lengyel tiszt ide vagy oda, mi az a hatmillióhoz képest? Ahhoz, hogy összeülhessen ez a nemzetközi bíróság meg kellett zsarolni a pápát. Ahhoz, hogy a vád legyőzhesse Hermann Göringet, a vizsgáló pszichiáternek meg kellett szegnie az orvosi esküjét. Göring pedig az öngyilkosságával nevetség tárgyává tette az egész cirkuszt. Kész röhej úgy ahogy van!
Részben igen, de mégsem volt az teljes mértékben.
Nürnberg mégis áttörést jelentett, mert gyökeresen új jogi és morális keretet hozott létre a modern nemzetközi büntetőjog számára, olyat, amely előtte nem létezett.
A történet egyik központi figurája Robert H. Jackson, ő képviselte az amerikai vádat. Ő mondta ki, hogy nemcsak a háborúban elkövetett bűnök bűncselekmények, hanem maga a háború elindítása is. A „béke elleni bűntett” (crimes against peace) fogalma Jackson jogi gondolkodásának központi eleme volt, és alapjaiban változtatta meg a nemzetközi jogot.
Ez volt az első eset, hogy állami vezetőket személyes felelősségre vontak, mert Jackson szakított azzal az addig érvényben lévő elvvel, hogy „az állam cselekszik”, az egyén „parancsot teljesít”. Azt is kimondta: az állam nem lehet bűnös, csak emberek lehetnek azok. Ezzel eltörölte a „felsőbb parancs” felmentő erejét, és megnyitotta az utat a későbbi nemzetközi büntetőbíróságok előtt.
A per úttörő szerepe abban állt, hogy a háborút jogi kérdéssé tette, az állami erőszakot egyéni felelősséggé alakította, és az igazságszolgáltatást a bosszú fölé helyezte. Ezért lett a nürnbergi per nem csupán történelmi esemény, hanem a modern nemzetközi hadijog születésének pillanata.
S bár sok minden sántít és kilóg a lóláb, mert Jackson eredeti gondolata mégsem valósult meg: „Az a tény, hogy vádlottak padjára ültetjük őket, azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk magunkat is ugyanennek a jognak alávetni.” De az elv megszületett, és ez volt az áttörés. Sovány vigasz.
A másik szál: a Douglas M. Kelley, amerikai katonai pszichiáter, aki a nürnbergi per előtt a fővádlottak pszichés vizsgálatáért felelt és Hermann Göring, a Harmadik Birodalom második embere, Hitler kijelölt utódja, a Luftwaffe főparancsnoka között kialakult kapcsolat.
Kelley vizsgálatainak egyik legmegrázóbb következtetése az volt, hogy a „szörnyek” nem őrültek. Göring intelligens volt, pszichésen ép, manipulatív, de nem elmebeteg. Ez alapjaiban rengette meg azt a kényelmes narratívát, hogy a náci bűnöket „őrültek” művelték. A következtetése sokkal nyugtalanítóbb: normális emberek is képesek rendkívüli gonoszságra, ha teret kapnak hozzá.
Kelley és Göring kapcsolata lebontja a „szörnyeteg-mítoszt”, megmutatja a hatalom pszichológiáját, és szembesít azzal, hogy a legnagyobb bűnök mögött gyakran hatalmi döntések állnak.
Göring öngyilkosságával gellert kapott az egész nürnbergi per, mert megfosztotta a nyilvános kivégzés szimbolikus erejétől. A kivégzés a győztesek rítusa lett volna. A ciánkapszulával mégis Göring döntött a saját haláláról és az üzenetről. Ez volt az utolsó pillanat, amikor ismét ő irányított azzal, hogy kijátszotta a totális bukás látványos szertartását, a náci vezér „közönséges bűnözővé” alacsonyítását. Göring visszairányította a figyelmet saját magára, lehetőséget adott a híveknek a mártír-narratívára, elmosta az ítélet véglegességét, ami a szövetségesek számára kellemetlen presztízsveszteséggé vált. Ezzel a per csúcspontja „elmaradt”.
Talán ez az elemzés komplexebb, mint maga a film, de érdemes elmenni és megnézni. Már csak azért is, mert nemcsak az évforduló miatt aktuális, hanem mert azt a nemzetközi jogi intézményrendszert, ami Nürnbergben kezdett el felépülni, épp most renoválják – vagy lebontják? Ki tudja? A nagy kérdés pedig, hogy ez milyen világot eredményez majd nekünk? S vajon túléljük-e?
A szerző
