Novák Attila történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa és Biró Tamás hebraista, az ELTE egyetemi adjunktusa 21 oldalas recenziót közöltek a Betekintő folyóiratban a Jaffa kiadónál tavaly megjelent könyvemről, melynek címe: Hét verem. Scheiber Sándor küzdelmei a kádári állambiztonsággal. A szöveget csak jobb szó híján nevezem „recenziónak”, hiszen célja alapvetően nem a könyvem főbb állításainak ismertetése és kritikája, hanem a tendenciózus idézés, a manipulálás és a megtévesztés. Ironikus módon a szerzők végső soron semmi másról nem tesznek tanúbizonyságot, mint hogy a kérdéses témában járatlanok, a legalapvetőbb levéltári forrásokat nem ismerik, és a történész szakma szabályait nem tartják be. Az alábbiakban helyszűkében csak a főbb tévedéseiket, torzításaikat mutatom be.
A szerzők a holokauszt történetének szakirodalmát, alapvető forrásaimat nem ismerik, nem használják, jegyzeteik alapján kísérletet sem tettek arra, hogy a tárgyalt területeken korábban megjelent munkákkal megismerkedjenek. A szerzők szerint Berend Béla szigetvári főrabbi Endre László belügyi államtitkár segítségével lett a Központi Zsidó Tanács tagja, sőt Endre egyenesen „követelte” ezt. Valójában a szakirodalom már 30 éve megnyugtatóan tisztázta, hogy Berend tagságát a Zsidó Tanácsban nem Endre, hanem Bosnyák Zoltán intézte el.[1] Endre egyébként maga is vallott erről a népügyészségen,[2] ha már a szerzők nem olvasták el a szakirodalmat, legalább az ÁBSZTL-ben kényelmesen, szkennelve is megtekinthető periratokba belelapozhattak volna. Ha valami, akkor ez „az aránytévesztés önmagában már alkalmas a neológ zsidósággal vagy akár általában a magyar zsidósággal kapcsolatos sztereotípiák felkeltésére és/vagy megerősítésére.” Olyan apróságokba, mint hogy Berendnek nem „írása”, hanem anonim „interjúja” jelent meg a Harc! c. antiszemita lapban, most ne is menjünk bele.
A szerzők pontatlanul fogalmaznak, amikor azt állítják, hogy a BM III/III. összefoglaló jelentése Berend K-ellenőrzéséből (levelezésének megfigyeléséből) emelte ki azt a sort, miszerint Scheiber Berend ügyében tett vallomása eltűnt az irattárból. A szerzők azt a benyomást keltik, hogy az információ egy a témában járatlan személy leveléből származik, nem pedig maga az állambiztonság állapította ezt meg. Az igazság az, hogy ezt „operatív szempontból” idézik és ítélik meg: gondolom, nem kell elmagyarázni, hogy Berend levelezőpartnerei nem gondolkodtak „operatív szempontokban”.
A szerzők kiemelik, hogy Scheiber 1955-ben a Kozma utcai központi zsidó temetőben „eltemette” (valójában újratemette) a budapesti izraeli követség két évvel korábban, illegális határátlépési kísérlet közben agyonlőtt egyik magyar zsidó munkatársát és fiát, valamint a gyilkosságot elítélő beszédet mondott. Hivatkozási alapjuk Novák 2024-es cikke.[3] Az igazság az, hogy ha valaki fellapozza könyvem 70. oldalát, akkor látni fogja, hogy egy egész bekezdést szenteltem a kérdéses újratemetésnek és beszédnek, kimondottan méltatva Scheiber „bátor és karakán” “kiállását”.
Különösen szórakoztató, hogy a szerzőpáros azzal vádolt meg engem, hogy szerintem Scheiber nem cionista. Eközben Bollobás Enikő, hasonlóan terjengős és tartalmatlan recenziójában (lásd itt, válaszomat pedig itt) éppen azért bírált, mert szerintem Scheiber cionista. A szerzők kioktatnak, hogy az állambiztonság szemében nem csak a kivándorlás és az Izrael melletti kioktatás lehetett „cionizmus”, hanem „cionizmusnak tartották azt is, amivel egy rabbi egyáltalán foglalkozott, hiszen a vallási hagyomány bőven hordozott szentföldi referenciákat, amiket az állambiztonságiak politikainak értelmeztek. Ezen kívül is mindent e kategória alá rendeztek, amely a zsidóság különállását, megőrzését célozta”. Ez kétségkívül igaz, kész szerencse, hogy könyvem 91. oldalán ez olvasható: „A zsidó identitás megőrzését, erősítését, »a zsidóság beolvadása elleni harcot« expliciten veszélyes, potenciálisan az izraeli hírszerzés céljainak megfelelő vagy egyenesen az által szervezett tevékenységnek nevezték. Konkrétabban magyar kontextusban egy a BM II/5-c. osztály által készített jelentés a Talmud és a Tóra tanulását, illetve a »Szentföld« iránti »szeretet« táplálását burkolt »cionista propagandának« titulálta.” Itt tehát megint olyan megállapítások hiányát kérik számon rajtam a recenzensek, amelyek világosan szerepelnek a könyvemben.
A recenzensek felróják nekem, hogy idézem Schweitzer József főrabbi megemlékezését Rákosi Mátyás 60. születésnapjáról. Ha csak ennyit idéztem volna, az bizonyosan egyoldalú lett volna. Elhallgatják viszont azt, hogy könyvemnek 174-175. oldalain — legjobb tudomásom szerint a szakirodalomban elsőként — feltártam, hogy a BM Schweitzerrel szemben 1972-ben büntetőeljárás megindítására tett javaslatot vélt vagy valós jugoszláviai cionista kapcsolatai okán. Ahogyan Scheiber szocializmus alatti karrierje, úgy Schweitzeré is összetett, bonyolult történet, ami árnyalt bemutatást igényel. Szerintem ezt a könyvben — már amennyire az kapcsolódott Scheiber történetéhez — elvégeztem. Érthetetlen, hogy a szerzők miért nem idézik a koncepciójukkal ellentétes megállapításaimat, már csak azért is, mert az online is kiadásra került könyvben az olvasó néhány másodperc alatt ellenőrizheti, hányszor és miket írtam Schweitzerről.
A recenzensek szerint „a szerző abban is torzít, hogy Scheiber 1950-es évekbeli tevékenysége kapcsán főleg Új Élet-cikkeket használt fel, amely a hivatalos, hatalmi kontrol alatt tartott felekezeti nyilvánosság része volt. Zárt körben tett kijelentései azonban arról árulkodnak, hogy neki is megvolt a saját véleménye a rendszerről (…)”. Ha valóban nem idézném Scheiber magánvéleményét, az torzító lenne. Pedig idézem: a 87-88. oldalakon leírom, hogy Scheiber magánbeszélgetésein lebuktatta a rendszer ügynökeit, a 143. oldalon pedig felidézem, hogy még az ötvenes években lakásán bújtatta az éppen körözött Murányi Miklós (Menachem Meron) rabbit.
Bizonyos helyeken a recenzensek vagy figyelmetlenül olvasták el könyvemet, vagy tudatosan torzítanak. Ezt írják könyvemről: „»Faragó« ügynök előtt azt mondta, hogy »nem szimpla politikai kérdés az ő lebukása, hanem a keleti antiszemita hullám kapta el«. Kitelepítetteket is támogatott, és a »klérussal teljes kooperációja van« – jelentette róla szintén »Faragó« 1953 augusztusában. Természetesen ezeket az információkat Veszprémy nem ismertette a könyvében.” Eközben könyvemnek 306. oldalán ez szerepel: „»Faragó« 1953-as jelentése szerint: »Scheiber (…) főleg a kitelepítettek ügyében intézésében működik és itt a klérussal teljes kooperációban van«.” Tehát szó szerint idézem ugyanazt a forrást, amit a recenzensek szerint kihagytam. Tegyük hozzá: „Faragó” jelentését semmi nem támasztja alá, ezért oda is írtam, hogy nem világos, az ügynök mi alapján írta ezt.
A recenzió valószínűleg legabszurdabb, leginkább megdöbbentő része, ahol Novák és Biró sommásan azzal vádolják Scheibert, hogy „ügynök lett”. Ez egészen szélsőséges és torzító megfogalmazás, ami nem mutatja be a Scheiber beszervezésére tett állambiztonsági kísérletet a maga összetettségében, ráadásul nem írják le, hogy a beszervezési kísérlet pressziós alapon, nem pedig hazafias alapon történt. Érthetetlen, hogy a két recenzens, aki elméletben „védeni” akarja a történelmi szereplőt — ismét egy történelmietlen megközelítés, a történésznek nem feladata, hogy „védjen” vagy „támadjon” —, miért nem vette a fáradtságot, hogy ezeket a részleteket idézze a könyvemből. Szintúgy nem idézik könyvemből a megállapítást (73. oldal), miszerint Scheibertől „egyetlen jelentés sem maradt, továbbá annak sincs nyoma, hogy anyagi ellenszolgáltatást kapott volna a BM-től, így jogi értelemben nem lehet őt »ügynöknek« nevezni, és itt mi sem teszünk így”. A szerzők egyébként elárulják a témában való teljes járatlanságukat, amikor azt írják, hogy ha megmaradt volna Scheiber 6-os kartonja, akkor tudnánk, ki adta a fedőnevét: ezt valójában nem szokták felírni a 6-os kartonokra.
Hasonlóan abszurd, amikor a recenzensek arról írnak, hogy Scheibernek „két csempészési ügye” volt. Én a könyvemben külön tisztázom, hogy Scheiber nem volt csempész, ez pusztán az állambiztonság koncepciójának része volt, lásd például a 131. oldalon: „(…) az állambiztonság által csempészésnek titulált ügyei”, stb. Teljességgel érthetetlen előttem, hogy a recenzensek miért akarnák azt a benyomást kelteni az olvasóban, hogy Scheiber csempészési ügyekben vett volna részt — ez nem volt így, és szerintem a könyvemet olvasókban sem alakulhat ki egyéb benyomás, maximum azokban, akik a könyvet nem olvasták, csak Novák és Biró recenzióját.
Érthetetlen számomra, hogy a könyvem címválasztását bírálják. A cím forrása egy talmudi idézet: „Hét vermet ásnak a béke embere számára, és mindegyikből megmenekül”. A recenzensek szerint: „A címadás tehát Scheibert a talmudi »béke emberével« azonosítja, és így Veszprémy látszólag maga is beáll azok sorába, akik Scheibert »’cádikként’, azaz ‘igaz emberként’, ‘csodarabbiként” írják le«”. Éppen azért választottam ezt a címet, hogy jelezzem: Scheiber rengeteg igaztalan támadást, lejáratási kísérletet szenvedett el az állambiztonságtól, de végül megmenekült. Tehát ha kritizálom Scheibert, az a baj, de ha méltatom Scheibert, akkor az is baj. Nem tudom lerázni azt az érzést, hogy végső soron a recenzensek annak örülnének, ha nem írnék semmiről semmit. Ezt a kérésüket viszont sajnos nem tudom teljesíteni.
A recenzensek szerint mindenfajta kritika nélkül idézem Scheiber 1958 májusi írását, melyben „A népek barátságának hónapját”, a “békemozgalmat” méltatja. Valójában könyvemben így írok: „A szöveg különösen gyenge és kommünikészerű volt, szinte azt a benyomást kelti, hogy nem is Scheiber írta, ám a lényeg, hogy azt névvel vállalta.” Itt tehát még jóindulatúan azt a lehetőséget is felvetem, hogy a szöveget nem is Scheiber írta, csak ráírták a nevét. Erre ugyan bizonyítékom nincsen, de ez a megérzésem, mert a szöveg stílusában túlságosan elüt Scheiber más szövegeitől. A szerzők viszont nem vették a fáradtságot, hogy ezt az eszmefuttatásomat idézzék.
A recenzensek szerint én Prantner József „ÁEH-vezetőt” (sic! valójában elnök) „hívom segítségül annak eldöntéséhez, hogy Scheiber mennyire volt cionista”. Prantnert ugyan valóban idézem egy érdekes megjegyzése kapcsán, ám valójában a szóban forgó helyen (94. oldal) nem rá, hanem Csorba László történészre hivatkozom: „Végső soron igazat kell adnunk Csorba László történésznek,” stb.
Novák és Biró azt is írják, hogy „(Veszprémy) egyértelmű bizonyíték nélkül jelenti ki azt, hogy Borsa Mihály (…) a lágerben kápó lett volna”. Valójában az idézett, 141. oldalon ezt írom: „Nem tűnne meglepőnek, ha azért választotta volna a kápói szerepet — már ha igaz a vád —, hogy hazajusson szeretteihez.” Tehát a legkevésbé sem kezelem tényként a kápói szerepet, sőt még kifogást, mentséget is találok a neki mások által felrótt, vélt vagy valós szerepre. Arról nem is beszélve, hogy korábban monográfiát közöltem az ismert magyar kápókról, népbírósági pereikről, és a velük szemben megfogalmazott, sokszor tendenciózus vádakról,[4] mely könyvemet „természetesen” a recenzensek nem hivatkozzák – vagy elhallgatják a szakirodalmat, az előttük járókat, vagy pedig egyszerűen nem ismerik a témát (utóbbi valószínűbb).
A recenzensek szerint úgy került elő Aczél György neve a könyvemben, hogy arra egy jelentésben úgy utalnak, mint aki „rendszeres látogatója a Fészek Klubnak”. A recenzensek közlik, hogy mások is jártak a Klubba, így nem lehet úgy tekinteni, hogy itt Aczélról van szó. Valójában könyvem 215. oldalán ezt idézem egy másik ügynök jelentéséből: „Elmondta még, hogy az ő (Scheiber) ismerősen keresztül sikerült kapcsolatot találni Aczél György miniszterelnökhelyetteshez”. Aczél neve tehát az egyik jelentésben kerül elő először, ezt viszont már a recenzensek nem idézik.
Egészen zavarba ejtő, visszatérő eleme a recenziónak a vád, miszerint valamiért én az ortodoxokat „preferálnám”, „szembe állítanám” őket a neológokkal stb. „A korabeli magyar zsidóság életét Veszprémy a kollaboráns neológok és az antikommunista ortodoxok szembenállásaként mutatja be” – íra a szerzőpáros. Érdemes rögzíteni, hogy effajta szembe állítás az egész könyvben sehol (!) nem szerepel. Az ortodox szó 17 alkalommal fordul elő a könyvemben, ezek közül egyszer sem állítom szembe a hatalomhoz való hozzáállásukat a neológokéval. Arról nem tehetek, hogy az ügynökök száma az ortodox közösségben gyakorlatilag elenyésző volt, kutatásom során csupán egyetlen magyarországi és egyetlen ausztriai sikeres beszervezésről, továbbá egy sikertelen beszervezési kísérletről szereztem tudomást, utóbbi történetét külön meg is írtam,[5] de utalok rá a Hét veremben is (159. oldal). Annyi tény, hogy Fixler Hermann ortodox hitközségi elnök korábban „demokratikus” rendőr volt, 1982-ben az Állami Egyházügyi Hivatal kitüntetésre terjesztette fel,[6] de hogy ügynök lett volna, arra nem találtam bizonyítékot. Ha már a Novák-Biró szerzőpáros feltétlenül az összehasonlítást forszírozza, akkor abból kétségkívül kevéssé előnyösen kerül ki a neológia, de ezt a szembeállítást én könyvemben nem végeztem el – úgyhogy nem világos, minek erőltetik a Betekintő hasábjain.
A 21 oldalas recenzió egyébként valóban felhoz néhány apró tévedést a könyvemben, amiért köszönettel tartozom, hiszen minden valós, megalapozott javítás fontos, ettől „halad előre” a történettudomány. Köszönöm például a korrekciót, miszerint Magyarország izraeli követségét nem 1952-ben, hanem 1950-ben nyitotta meg; valóban, a szegedi József Attila Tudományegyetemen nem volt teológia szak 1970-ben; a neves zsidó történész neve E. N. Adler, nem pedig Alder, itt tényleg félregépeltem egy nevet. Ennyi tévedés a legjobb könyvbe is belefér – egyébként a recenzensek is képesek félregépelni neveket, ismertetőjükben például Hidvégi Máté Hídvégiként szerepel.
A recenzensek a fentieken kívül még vallásos és politikai nézeteimre is utalásokat tesznek (egyébként teljesen tévesen: idestova 5 éve semmi közöm a chábád-lubavics mozgalomhoz). Ez a történésznek és a recenzensnek nem feladata, és ezzel is csak azt árulják el, hogy képtelenek a történész szakma alapvető szabályait szem előtt tartva, sine ira et studio írni. Novák Attilának viszont külön gratulálok, hogy ezúttal sikerült egy olyan szöveget közzé tennie, amelybe egyetlen korábbi írásom sem „szüremlett át”, ez dicséretes szakmai fejlődés.
A szerzőknek sok sikert és türelmet kívánok a hatalmas levéltári anyag feltárásához, mely nélkül a Scheiber-történet nem érthető meg — s mely nélkül következésképp recenziót sem lehet írni a témában megjelent más munkákról. Ha sokat dolgoznak, akkor egyszer talán még egy monográfia is kikerül a kezük alól a témában. Ha majd elkezdik a munkát, szívesen segítek.
[1] Munkácsi Krisztina: Berend Béla főrabbi népbírósági pere. Századok, 1996/6.1525-1552, itt 1535.
[2] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, V-129355/a. 188.
[3] Novák Attila: Megrázó (újra)temetés. Szombat, 2024. november 1. https://www.szombat.org/tortenelem/megrazo-ujratemetes. A cikkben egyébként ilyen és effajta megállapítások találhatók: „Scheiber tehát nem csak 1944-ben, de az 1950-es évek zord világában is feddhetetlenül viselkedett.” Hogy a „feddhetetlen” mit jelent egy történészi szakszövegben, az sajnos nem derül ki.
[4] Veszprémy László Bernát: Kápók a múlt fogságában: náci koncentrációs táborok magyar zsidó funkcionáriusai a népbíróság előtt. Bp., NEB, 2023. A könyv teljes egészében letölthető itt: https://letoltes.neb.hu/storage/assets/phpFKseFO.pdf
[5] Veszprémy László Bernát: Az ortodox ügynök rossz ügynök? Egy rövid hálózati karrier kudarcának okai. Kol Israel, 2025. május 5. https://www.kolisrael.hu/az-ortodox-ugynok-rossz-ugynok-egy-rovid-halozati-karrier-kudarcanak-okai/
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, XIX-A-21-a. M-11-1/1982, felterjesztés, csatolva hozzá Fixler életrajza. „1945 elejétől 1946-ig a demokratikus rendőrségnél teljesített rendőrtiszti szolgálatot, amikor is egészségi állapota miatt leszerelték.”
A szerkesztő néha nem állja meg, hogy maga is hozzászóljon egy vitához. Itt az az indoka, hogy felháborodott a leplezetlen rosszindulaton, ahogyan történészek a szakmai recenzió örve alatt próbálják hitelteleníteni kollégájuk munkáját, nyilvánvaló ideológiai elfogultság által motiválva. Az általuk sok helyen felhozott és mesterségesen kiélezett neológ-ortodox, cionista-nem cionista ellentét ugyanis nem volt tárgya Veszprémy könyvének.
Nem találok más magyarázatot recenziójuk alábbi gyengéire:
Megállapítják, hogy sok más zsidó vezetővel együtt akár Scheiber is tudhatott arról, hogy mi vár 1944-ben a magyar zsidókra, nem cáfolják, hogy a dunaföldvári zsidók nem tudtak erről, de azzal vádaskodnak, hogy Veszprémy szerint „tudatosan elhallgatta” előlük, noha nem ezt írta.
Szerintük „légből kapott” a felvetés, hogy Scheibert foglalkoztatta volna, hogy magára hagyta a hitközségét. Az nem légből kapott, hogy egyáltalán nem foglalkoztatta?
Egyetértenek azzal, hogy Scheiber könyvet lopott – hiszen maga Scheiber írta meg –, de Veszprémy szemére vetik, hogy ugyanez a véleménye.
A szerzők is Veszprémyvel egyezően igazolják, hogy Scheiber tényleg nem volt cionista szövetségi vezetőségi tag, és ebből arra a következtetésre jutnak, hogy Veszprémy „mintha arra akarná rávezetni az olvasót hogy Scheibernek nem volt köze a cionizmushoz”. Ez nem történészi kritika, ez koncepciózus ledorongolás, mint a recenzió nagy része.
Novák és társa megállapítja: „Veszprémy szerint az évek múltával Scheiber »tovább gyártotta a rendszert támogató nyilatkozatokat«. Ráadásul az egyik 1955-ös rendszerkonform szövegét 1980-ban ismételten kiadta. A szerző fő forrása a kontrollált felekezeti sajtó (ahol kötelező volt a lojalitás kifejezése az államhatalom iránt), és nem vesz tudomást a Scheiber ellen folyó állambiztonsági megfigyelésekről, az őt állandóan – még az 1970-es évek második felében is – ellenségként megjelenítő titkosszolgálati jelentésekről.” Teljesen mindegy, hol jelentek meg ezek a szövegek. Mulasztás lett volna kihagyni őket. Viszont az egész könyv Scheiber megfigyeléséről szól, az érvük nevetséges.
Majd így folytatják: „Az effajta dehonesztáló kijelentések, a korabeli magyar társadalom (és benne a zsidóság) társadalmi-politikai körülményeit nem veszik figyelembe, és eltekintenek a kommunista zsidópolitikától, amelynek elvárásai alapján is megszülettek az ilyen szövegek” Vajon másik totalitárius rendszerrel kapcsolatban is elfogadnának ilyen mentséget? Mellesleg maguk hoznak fel példát arra, hogy a kommunista rendszerben is lehetett gerincesen viselkedni: „Hochberger (László rabbi – a szerk.) 1959-ben nagyon bátran viselkedett, szembement a központi (MIOK) akarattal, a lágymányosi zsinagóga eladásának szándékával” – írják.
Nováknak és Bírónak érdekes elképzelése van a magyar zsidóság 1945 utáni politikai tagoltságáról: „Nem veszi tekintetbe azt sem, hogy a magyar társadalom egyes csoportjai máshogyan reagáltak a Szovjetunió második világháborús szerepére és a megszületett új szocialista rendszerre: ebben a zsidó származású magyarok egy póluson helyezkedtek el.” – szerintük. Nem veszik figyelembe a „szombatos” szövetkezetekbe kényszerülőket (nem kellett szombaton dolgozniuk, cserébe vasárnap kellett), azokat, akiknek lakását-üzletét-műhelyét-gyárát államosították, akiket kitelepítettek vagy emigrációba kényszerültek az ateista diktatúrából.
„Hosszasan fejtegeti, hogy Scheiber milyen „fényesen” élt meg a Claims Conference által biztosított összegekből, hiszen a Kun utcai lakásában szép szőnyegek és bútorok voltak. Ezek rosszindulatú voyeurködések.” – írja Novák és Bíró. Ezzel semmit sem cáfolnak, csak legfőbb bíróként erkölcsi felmentést akarnak adni.
A szerzőpáros rosszallóan csóválja a fejét: „Természetesen sokat nem tudunk meg a szerzőtől arról, hogy a Claims összegeiből Scheiber például barátját, a hívő katolikus Bálint Sándor szegedi néprajzkutatót is támogatta.” – A Claims Conference (Németországgal szembeni zsidó anyagi követelések konferenciája) a Holokauszt túlélőinek megsegítésére adta a pénzt, nem erre. A recenzensek nagy igyekezetükben, hogy Scheiber nagyságát kiemeljék, terhelően nyilatkoznak róla, mint aki nem az adományozó akaratának megfelelően bánt a rábízott pénzzel.
A neológia és az ortodoxia mesterséges szembeállításával végül nevetségessé válnak: „Itt a lubavicsi haszid Oberlander Báruch és Köves Slomó esszéjét ajánlja az ügynökök és besúgók megítéléséről »a zsidó jog és etika fényében«. Ha jogról és etikáról van szó, felejtsük el a neológokat – üzeni Veszprémy” – dörög Novák és Bíró. Még a mesterséges intelligencia sem tudott neológ vallásjogi állásfoglalást felhozni ebben a témában. Erről nem Veszprémy tehet.
Sebes Gábor
A szerző
