Legenda és valóság: ki kínozta meg Petschauer Attilát?

Bár Petschauer Attila személye és története nagy vonalakban közismert, a neves vívóbajnok – és a holokauszt áldozata – kapcsán számos legenda terjed. Személyéről 1999-ben film is készült A napfény íze címmel, s noha Szabó István 1999-es alkotása nem állítja, hogy pontosan követi Petschauer életrajzát Sors Ádám karakterén keresztül, mégis érdemes néhány pontot tisztázni vele kapcsolatban. Nem csak a munkaszolgálatosként való halálra kínzásának története nem igaz (noha nyilván közvetve a munkaszolgálat során elszenvedett bántalmak és megpróbáltatások miatt halt meg), de az is tény, hogy nem kellett kikeresztelkednie ahhoz, hogy az olimpiai csapat tagja lehessen.

Sportsikerei után többször is nyilatkozott az Egyenlőség című liberális zsidó lapnak, és ilyenkor mindig egyértelművé tette, hogy továbbra is a „zsidó hitet” követi. „Mindig elszántan és odaadón síkraszálltam zsidó hitemért!” – mondta a lapnak 1926-ban, és ezt megerősítette 1928-ban, olimpiai győzelmét követően is.[1]

Utóbbi interjújában több részletet is megtudunk Petschaeurről. A cikk szerint „ahogy körülnézünk a sötétbarna ebédlőben, az ezüst- és aranyserlegek csillogó sorfala szinte felderíti a nyári homályba szédült bútorokat. Csupa diadalmas emlék, egy nagyszerű kar, idegalkat győzelmi jutalma. Petschauer Attila is gyengéden néz végig trófeumai során s innen, az olimpiai versenyig futó karrierjének csúcsáról végigtekintve a múltra mondja: – Hatéves koromban kezdtem meg a vívást. Nagyon gyenge gyermek voltam, sokat betegeskedtem. Szüleim beadtak a Fodor-iskolába, ahol boldogult Fodor Károly, mint második atyám tanított, felfedezte bennem a tehetséget s valahogy magam is éreztem hivatottságomat s igen komoly vettem a sportot, de azért sohasem hittem volna, hogy ennyire viszem”.

Petschauer itt „Fodor-iskolaként” utalt a Fodor Károly (szül. Freyberger Mózes) által vezetett Nemzeti Vívóclubra, ahol 1923-ban országos versenyt nyert 110 résztvevő közül. Ezek után MAFC-versenyt nyert Szegeden, ám idehaza főleg ezüstérmeket gyűjtött: az interjú készítése idején 22 második helyezést tudott maga mögött hazai terepen. Fenti szavaiból egy szerény bajnok képe mutatkozik meg, pedig Petschauer igazi soktehetségű ember volt: gimnazista korában festett, később is „tehetséges” tájképei lógtak ebédlőjében, de fiatalon még zenélt is. Büszke volt rá, hogy akárhányszor külföldön járt, meglátogatta a múzeumokat is: a hollandiai olimpia után Hágában járt egy kiállításon. 1926-ban még biztos, hogy polgári foglalkozással tartotta el magát, hiszen könyvelő volt nagybátyja Gerlóczy utcai szőrmeüzletében.

Az Egyenlőségnek a hazai zsidóság helyzetéről is beszélt: „A magyar zsidóságnak szeretném megmondani, hogy ne higgyék el, hogy Magyarországon igazi antiszemitizmus van. A vezető körök belátják előbb-utóbb, hogy a zsidó magyar ember épp oly értékes tagja a nemzetnek, mint a keresztény magyar. Miköztünk harmónia, baráti egyetértés volt. Kérem zsidó testvéreimet, hogy ne üljenek fel a lelkiismeretlen izgatásnak, bízzanak a jobb jövőben. Én hiszem, hogy Magyarország megint nagy lesz, ha összefogunk, és közös erővel dolgozunk az integer Magyarországért”. Fenti nyilatkozatát azonban nem kell tiszta naivitásnak venni, hiszen Petschauer korábban egy személyét támadó fajvédő újságíróval keveredett verekedésbe a Keleti pályaudvaron, és ezért később fegyelmi eljárásban részesült sportolószövetségében. Kétségtelen azonban, hogy az antiszemitizmus akkor „igazi” volt.

Halálát tekintve a szakirodalom már megnyugtatóan tisztázta, hogy nem halálra kínozták, hanem szovjet hadikórházban hunyt el 1943. január 30-án.[2] Halála kapcsán mégis terjednek további legendák.

Muray Lipót alezredes, a nagykátai bevonulási központ parancsnokának népbírósági perében többször is előkerült Petschauer alakja. Ugyan a vádiratnak nem volt része, ám a per során többször is felmerült, hogy állítólag Muray letépte Petschauer olimpiai kitüntetését a férfi mellkasáról, és így került Petschauer a frontra, ahol később elhunyt. A perben szintúgy vádlott volt Molnár Tibor hadapród őrmester is, aki bizonyítottan a Meskó-féle nemzetiszocialista párt tagja volt korábban. Az 1945 márciusi tárgyaláson Molnár tagadta, hogy ő maga tépte volna le Petschauer kitüntetéseit, szerinte ezt Muray tette: „Petschauer kitüntetéseit nem én téptem le, hanem Muray alezredes. 33 ember érkezett Budapestről, köztük Petschauer. Még világos volt, meg lehetett őket ismerni. Petschauer kitüntetései jól látszottak. Muray felszólította Petschauert, hogy vegye le a kitüntetéseit, Petschauer ennek nem tett eleget, mire Muray azokat sajátkezűleg tépte le.” Más viszont vitatta ezt. Dénes Imre volt muszos tanú szerint „a 35 ember előtt Muray is elvonult, azt azonban nem láttam, hogy ő tépte volna le Petschauer kitüntetéseit”.

Maga Muray természetesen tagadott: „Egy este 32 ember jelentkezett nálam, akik útban voltak Oroszországba. Ezek közül volt Petschauer is. Parancs volt, hogy ezeknek a munkaszolgálatosoknak menni kell. […] Kitüntetéseit nem téptem le […]”. Még érdekesebb volt viszont Nemes György és Bálint Károly munkaszolgálatosok vallomása. Közülük Nemes az ismertebb, az író és újságíró 1963-tól az Élet és Irodalom főszerkesztője volt. Nemes szerint „tanúja voltam annak, amikor Petschauer 34 orvossal megérkezett. Még világos volt. Molnár elvette tőlük az értékeket, így kerültek be a waggonba, ahogy voltak, felszerelés nélkül”. Bálint szerint pedig „Petschauer bevonulása 34 társával a következőképpen történt: ebéd után jött a vonatuk, felállították őket. Muray Petschauernek azt mondta, hogy jó lesz, ha elteszi a kitüntetéseit, mert még szüksége lehet rájuk”. Ezen tanúk szerint tehát Molnár vette el Petschauer kitüntetéseit, Muray viszont egyenesen arra biztatta a volt olimpikont, hogy tegye félre őket, mert még később jól jöhetnek: a figyelmeztetés egyébként abszolút indokolt volt, hiszen volt olimpikonként Petschauer eleve mentesítve kellett volna, hogy legyen a zsidótörvények alól, így az sem teljesen világos, hogyan került munkaszolgálatra. A fentiek ellenére az 1945 áprilisi NOT-ítélet a tényállás részeként jelezte, hogy „Molnár Tibor […] szemtanúja volt annak, amidőn elsőrendű vádlott [Muray] Petschauer Attila kitüntetéseit letépte”.[3] Molnár Tibor végül megúszta a halálbüntetést, míg Murayt felakasztották. A fent megvizsgált források tükrében nem tűnik egyértelműnek, ki tépte le Petschauer kitüntetéseit, ám valószínűbbnek tűnik, hogy Molnár lehetett az.

Újabban a közösségi médiában az az állítás kezdett terjedni forrásmegjelölés nélkül, hogy bizonyos Cseh Kálmán katonatiszt verhette agyon Petschauert. A történet gyökere Palásti László cikke lehet, aki szerint Cseh népbírósági perében előkerült egy levele, mely szerint „jól elpofozta” a vívót.[4] Talán így történt, talán nem, de még ez a levél – ha létezik – sem bizonyítja, hogy Cseh felelős lett volna Petschauer halálában, aki, mint a szakirodalom már tisztázta, betegségben hunyt el (noha a keretlegénység verései szerepet játszhattak legyengülésében). Palásti állítását nem lehet ellenőrizni, mert Cseh népbírósági pere nincsen meg, soványka népügyészségi iratai pedig nem tisztázzák a kérdést – nem is tisztázhatják, hiszen ezek a vádról szólnak, nem az ítéleti tényállásról.[5] Cseh anyaga sajnos az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába sem került be. Természetesen lehetséges, hogy Csehnek szerepe volt Petschauer megverésében, ám bizonyítékok nélkül nem lehet tényállításként kijelenteni, a kérdés további kutatást igényel.

Petschauer Attila sorsa jól példázza, miként fonódnak össze a valós történelmi események és az utólag születő legendák. Éppen ezért különösen fontos, hogy a fennmaradt források kritikus vizsgálatával próbáljuk meg közelebb vinni alakját a történeti valósághoz.

[1] Ezekhez a bekezdésekhez felhasználtam korábbi cikkemet: https://www.szombat.org/politika/dicsoseget-hoztam-hazamra-es-felekezetemre-magyar-zsidok-az-olimpian

[2] https://index.hu/velemeny/olvir/2013/01/23/a_munkaszolgalat_embertelen_de_tulzo_mozgo_vesztohelynek_nevezni/ 

[3] A fentiekhez lásd: Budapest Főváros Levéltára (BFL), XXV.1.a.1.1945.99. 106, 139, 141, 151, 173-174, 182, 188. Nemes későbbi emlékiratában már azt írta, hogy Muray tépte le a kitüntetéseket, és ki is köttette Petschauert, ez viszont inkább utólagos kiszínezésnek tűnik, tekintve, hogy a regényes emlékezés komplett párbeszédeket is az érintettek szájába ad. Lásd Nemes György: A fél múlt. Bp., Szépirodalmi, 1979, 358.

[4] Élet és Irodalom, 1976. január 17. 2.

[5] BFL VII.5. 22880/1949 és BFL XXV.2.b 5179/1947.